Blogok 2001 óta

Ugyan az oriandras.hu domain csak 2014-ben indult, de a blogolást nem ekkor kezdtem. 2001 óta írok rendszeresen különböző felületeken blogokat.

Az első blogom a patito.hu domain alatt futott és Le Patito Journal néven jelent meg. 2008 tájban szűnt meg. Utána következett a Creative Slave, ahol elkezdtem összegyűjteni a korábbi blogokat is a webarchívból és saját mentésből, de még nem értem a végére.

A jelenlegi blogomon vannak regisztrációhoz kötött tartalmak, amiket a nyilvános napló menüpont alatt találsz meg. A többi bejegyzést itt, a Blogok alatt olvashatod.

Könyv kritikák, sorozat kritikák, színház és film kritikák adják a blog gerincét. Ezek mellett van egy részleg, ahol az amatőr fotóim és videóim láthatóak. A blog elszórtan tartalmaz politikai témájú írásokat is, de ezeket tervezem átteni egy másik felületre és itt csak utóközlöm majd őket a Máshol írtam szekcióban.



Jó pár hónap kihagyással folytattam a Shadowrun sorozat végigolvasását. Nem is volt baj a kihagyás, így nagyobb élmény volt a jövő Seattlejébe visszatérni. A sorozat legjobb könyve még mindig az LX-IR, így az író újabb kötetét nagy várakozással vettem a kezembe. Az Árnyjáték sajnos nem ütötte meg az LX-IR szintjét, de Findley sokkal jobb könyveket hoz össze, mint a többi író.

Az Árnyjáték visszatér a multik és az észak-amerikai árnyvadászok világába. Otthonosan simultam bele ebbe a környezetbe, láthatóan az író is így volt ezzel. Olyannyira, hogy ismerős arcok is feltűntek a sztoriban, még Dirk Montgomeryről is van szó pár mondat erejéig, de a Mentőosztag megmaradt tagjai újra előkerülnek. (Most sem járnak jól.)

A könyv legjobb momentuma, hogy a jövő high-tech világának tudását gyengébbnek mutatja, mint az Összeomlás előttiét. A probléma gyökere pont egy olyan technológia megjelenése, ami a jelenlegi status quo előtt készült és felrúg mindent. A főhős, a kalandregények kliséi szerint, véletlenül kerül az egészbe és úgy érzi, hogy túl sok ez neki. Szerencsére a sztori végére kiderül, hogy azért megbirkózik a feladattal. Sőt a Shadowrun világban egyedülálló módon teljes happy endet kapunk.

Nem szégyellem: élveztem.

Az Árnyjáték, ha objektíven nézzük egy elég gyenge könyv, de a Shadowrun sorozatban egy rajongónak olyan, mint a filmek között a Star Wars első része: sosem ismernéd be, hogy igazából egy vacak az egész.

(Borítókép: Deviantart)

   Őri András - - hozzászólás

A The Strain befejező évada nem volt jobb, de rosszabb sem,  mint a második vagy a harmadik évad. Sosem volt egy élvonalbeli sorozat, rengeteg hibával indult, amiknek egy részét sikerült levetkőznie, de maradt épp elég ahhoz, hogy búsongjak az elszalasztott ziccer miatt.

Egy kis The Strain visszatekintő

A sorozat nagyon érdekes tulajdonsága volt, hogy minden kezdeti gagyisága ellenére az embert izgalomban tartotta. Na jó, pontosítsunk: engem izgalomban tartott. Én speciel szeretem a kicsit esetlen, de kalandos és szerethető filmeket és könyveket. A Strain meg valahogy pont ebbe talált bele: számomra pont ilyen volt.

Az első évad persze mentehetetlenül elbaltázott, de már ott kiemelkedett az a három alap karakter, akik végig felszínen tartották a szériát: a náci vámpír: Eichorst, a zsidó vámpírvadász: Satrakian és a latino seftes: Gus. A második évadtól szépen felépült a trió mellé még az orosz patkányvadász (Fet) és bizonytalan szexuális orientációjú hacker  lány (Dutch). Viszont volt két olyan karakter, akiket nem bírtam megkedvelni, a járványügyis orvos, Ephraim Goodweather és a fia, Zach. (Az utóbbin az se javított, hogy menet közben lecserélték s színészt.)

Fet és Dutch a kilencedik (utolsó előtti) epizódban.
Fet és Dutch a kilencedik (utolsó előtti) epizódban.

A főgonosz ebben az esetben nem nagyon értékelhető, mert az első évadban egy teljesen elcseszett maszk mögé dugták, a másodiktól meg elkezdett a korábbi szereplők testében létezni. Mindig elmaszkírozták kissé, de sajnos nem maradt sok mimikája, amivel játszhatott volna.

Az ultimate hero, a fél-vámpír vámpírvadász Quinlan esetében egy jó állandó szereplő jött a sorozatba, de sajnos évadokon keresztül nem tudták kibontani a karaktert, végül a negyedik évadban pótolták a hiányt, ezzel a helyére került ez a szereplő is.

Quinlan, a fél-vámpír vámpírvadász
Quinlan, a fél-vámpír vámpírvadász


Egy évvel ezelőtt néztük meg Zsófival a 11/22/63-ból készült TV sorozatot (11.22.63 címen), ami nagyon tetszett. El is határoztam, hogy idővel elolvasom az eredeti regényt, mert volt benne pár karakter, akiről az volt a tippem, hogy vagy nincs a könyvben vagy sokkal jelentősebb figura. Kíváncsi voltam, hogy jól tippeltem-e.

Bár az alapsztori nem változott, de azt jól gondoltam, hogy bűn lett volna kihagyni az eredeti regény verziót. Stephen King a 11/22/63-ban visszatér ahhoz a stílusához, amit annyira szeretek a könyveiben: aprólékosan és módszeresen leír mindent, bemutat mindenkit. Nagyjából 1200 oldal terjedelemben időzünk el Jake Epping (a múltban George Anderson) kalandjaiban.

11/22/63 dióhéjban
Az alap történet annyi, hogy egy kisvárosi angol tanárt (bizonyos Jake Epping) a helyi hamburger árus felvilágosít, hogy az üzlet raktár ajtaja nem egy sötét helyiségbe, hanem a múltba vezet, méghozzá 1958-ba. Ha átlépsz az ajtón ott élhetsz, de ha visszajössz akkor, a múltbeli cselekedeteid hatásai megmaradnak míg újra át nem mész. Minden újabb időutazás egy teljes resettel jár. Jake Epping elvállalja, hogy átmegy a múltba és megakadályozza a JFK elleni merényletet. Azt remélik, hogy nem lesz vietnámi háború, meg hasonló pozitív módokon változik majd meg a történelem. Jake a múltba utazva találkozik egy lánnyal, akibe fülig beleszeret és ez roppant sok kalamajkához vezet.

A sorozatban a sztorit sok ponton egyszerűsítették a könyvhöz képest, de a regény befejeztével sem érzem azt, hogy a sorozat rossz, vagy rosszabb, lenne. Jó sorozat volt, egy kifejezetten jól sikerült feldolgozás. A könyv lassan halad, sok minden ismétlődik benne, sok szálon fut a sztori és az idősíkok. Jake Epping egyre dörzsöltebb időutazóvá válik és közben egyre többet tudunk meg az ötvenes évek végi és hatvanas évek eleji Amerikáról.

Egy toleránsabb világ

King nagy hangsúlyt fektet arra, hogy megmutassa mennyivel toleránsabb és liberálisabb lett ’58 óta a világ, mennyivel elfogadóbbak vagyunk. Az is remekül átélhető, hogy például a fekete polgárjogi harcok milyen lassú és kitartó munkával érték el azt az eredményt, hogy az Államok elnökének már két alkalommal is fekete férfit választottak. 1958-ban ez még utópiának is erős lett volna.

Számomra éppen ezért a könyv egy roppant pozitív üzenetet hordozott, arról, hogy legyünk bizakodóak a jelen igazságtalanságai a jövőben – természetesen kitartó küzdelem eredményeként – megszűnhetnek. Talán (és remélem) nem kell 50 év már ahhoz, hogy végképp elfogadjuk az egynemű párokat, törvényileg és társadalmilag is. Vagy, hogy tovább ne menjek a nőket ne csak elvek szintjén tartsuk egyenlőnek a férfiakkal.

A megváltoztathatatlan idő

A könyv másik része természetesen az időutazás és annak problémái körül forgott. Az idő, Stephen King világában könyörtelen entitás, aki foggal-körömmel küzd a befolyásolás ellen. Jake/George persze eléri a célját, de a pillangó hatásnak köszönhetően nem azt az eredményt kapja az alternatív jövőtől, mint várta, így kénytelen resetet nyomni és hagyni az időt, a történelmet, hogy haladjon a maga eredeti medrében tovább.

Persze, ha az ember előre alaposan átgondolja a dolgot rájöhet, hogy nincs is jó alternatíva. Jake Epping azért települ át öt évre a múltba, hogy befolyásolja a jövőt. Az az irány, amit el akar érni, azok az eszmék, azonban a kegyetlennek és célszerűtlennek tűnő múlt termékei. Ha az megváltozik értelemszerűen megváltozik minden, velük a kiinduló eszmék is. Nincs már miért elkezdeni a változtatást. És így tovább egy végtelen ciklus könyörtelen logikájával bele a semmibe.

A korrekció felesleges, az élet, az emberiség, a történelem sosem lesz jobb ilyen módon.

A mindenekfelett álló szerelem

A 11/22/63 a fenti két szál mellett egy nagyon jó szerelmes, romantikus sztori is. Benne van minden, ami a stílushoz kell, az első találkozás bizsergése, a lassú körtánc a két fél részéről, a szakítás, a bizalmatlanság az újraegyesülés, az önfeláldozás. A szerelmi szál keserédes romantikája egyensúlyozza ki számomra tökéletesen a regényt. Lehet, hogy a múlt egy könyörtelen gyilkos, kegyetlen vadállat, de a szerelem és a korábban már kifejtett lassú és kitartó küzdelem lehetősége megváltoztathat mindent, jó irányba. A boldogság elérhető.

Lehet, hogy ez nem túl nagy mondanivaló, elcsépeltnek is tűnhet, de nem baj, ha az ember időről időre felidézi. Főleg mostanában, amikor éppen egy vacakabb periódust élünk meg. (Nekem legalábbis úgy tűnik.) Mindemellett a 11/22/63 egy remek könyv. Jó stílusa van, letehetetlenül izgalmas és el lehet benne merülni, kiszakadva a mai világból. George Amberson kocsijában ülve, átszáguldhatunk az ötvenes évekből a hatvanas évekbe. Igazi időutazás, minden veszély nélkül.


A munkából hazafelé bevásároltam és a villamostól félig futva igyekeztem haza, hogy el ne ázzak. Mire a kapuba értem az eső is abbahagyta, ilyen az én formám. Az ajtón belépve Cili futott felém, aggódó arccal, hogy

Apa, Apa segítened kell!

Éppen azt akartam mondani, hogy ugyan várja már meg, hogy letegyem a bevásárlást meg a cipőmet, de mögötte hüppögve érkezett Dávid is. Zsófi pedig elmagyarázta, hogy a gyerekek Kinder tojást kaptak és Dávid a tojásban egy borz mamát és kis borzot talált, de a játszótérről hazafelé beesett a kis borz a csatornarács alá. Nem tudták kiszedni, és holnap el kéne mennem kiszabadítani.

Mondtam, hogy inkább menjünk most, mert ha az éjjel vihar jön, akkor elmossa a borz gyereket és sosem találjuk meg. Dávid éppen vendéget várt, a bölcsis barátja jött hozzá játszani, így abban állapodtunk meg, hogy Cilivel ketten leszünk a büdi borz mentőcsapat tagjai.

Zsófi megadta a koordinátákat és azt javasolta vigyek imbuszkulcsot, mert olyannal van lezárva a rács. Mivel pontos méreteket nem tudtam meg csak annyit, hogy nagyobbnak tűnt mint az IKEAs, elvittem a teljes csavarhúzó készletet. Magamhoz vettem még egy extra hosszú és vékony csavarhúzót, majd isteni sugallatra egy csomag kínai evőpálcikát is. Cilire esőkabátot adtam és elindultunk.

A megadott koordináták pontosnak bizonyultak, Cili sem tudott eltéríteni, aki már az utca elején közölte, hogy szerinte abba a rácsba esett a borz. Én aggódtam kissé, mert nehezen tudtam elképzelni, hogy simán kicsavarozok egy rácsot, aztán felemelem és ezzel megúszom. Az is eszembe jutott, hogy esetleg az Allee karbantartói nem fognak annak örülni, hogy nekilátok a járdájukon rácsot bontani.

A borz jó 20 centi mélységben feküdt egy nagyon vastag és nagyon kis lyukú ráccsal fedve. A csatorna alján büdös sár, sárga falevelek, egy rózsaszín gomb, egy gumicukor és a borz gyerek feküdtek. Kikerestem az imbuszkulcsok közül a megfelelő méretet és pillanatok alatt eltávolítottam a csavart. Ezzel ez a próbálkozás kútba is esett, a rácsot nem tudtam megmozdítani. Egy komoly emelőre lett volna szükség, de azt éppen nem hoztam magammal.

Így aztán megpróbálkoztam a hosszú csavarhúzóval. Aztán (Cili tiltakozása közepette, mert az evőpálcikákat ő szerezte be a munkahelyem melletti kínai büfében) a két fapálcikával próbálkoztam. Ez eredményesebbnek bizonyult, a borzot felemeltem velük  rácsig, de ott nem tudtam fogást találni rajta, Cili sem tudott segíteni a vékony ujjacskáival. Ő hamar elunta, úgy döntött, hogy ez az egész esélytelen és ennek egyre hangosabban adott hangot. Nagy önuralomra volt szükségem, hogy ne küldjem el melegebb éghajlatra, így csak arra hívtam fel a figyelmét, hogy az öccse állatkájáért kicsit megerőltethetjük magunkat.

Nem győztem meg.

Óráknak tűnő 10 perc után egy biciklis állt meg mellettünk, megérdeklődte mit bányászunk. Elmagyaráztam a szitut, mire mondta, hogy megoldja ő és adott két rágógumit, hogy tegyem a pálcika végére majd az segít. Megköszöntem a segítséget és ő elkerekezett. Cili azt javasolta, hogy inkább rágjuk el a zsákmányt és menjünk haza, de nem álltam kötélnek.

Kicsit nehéz volt megakadályozni, hogy ne egye meg a rágót, de végül én csócsáltam és az egyiket a pálcika végére applikáltam. A rágó helyből ráragadt a borzra és felemelte a rácsig. Eddig meglettünk volna, de a rácson csak erőltetve lehetett áthúzni a bábut, ehhez a rágó nem volt elég erős. Leesett egyszer, kétszer, sokszor. A rágó már nem ragadt. Megcsócsáltam hát a másikat és új tervet eszeltem ki. (Közben megígértem a lányomnak, hogyha kiszedjük a borzot veszünk egy csomag rágót.) A rágót az egyik lyukra ragasztottam, a két pálcikával beleemeltem a borzot, aztán a két szomszédos lyukból alulról – erős horzsolások árán – felszuszakoltam a büdös borzot a felszínre. Fenékkel előre érkezett, megragadtam és kiszabadítottam. Ez volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, hogy megérdemlek egy önkéntes tűzoltó érdemrendet no meg egy korsó sört.

A borz nagyon mocskos volt és én is. A kezem enyhén mentolos szagú és ragadós volt máshol büdös fekete sár fedte. Besétáltunk az Alleeba és a trafikosnál vettünk egy csomag rágót. Sört is árultak, de elvi kifogásaim vannak az utcán sétálva sörözéssel kapcsolatban így erről letettem.

Otthon Dávid nagyon örült, de két perc múlva már mással játszott. Így megy ez.


Az igazság az, hogy miközben imádom a történelmet a XX. századot mindig utáltam. Zavaros, undorító volt amit tanultunk róla, az én időmben a tananyag 1945 szeptemberével ért véget. Szóval a század szarabbik részét ismertem csak így meg. A többit inkább a nagyszülők, a szülők és az ismerősök személyes élményei, tapasztalatai meg történetei alapján raktam össze. Ha csak nem nézem a disszidált Nagymamám sztoriját, akkor a második fele sem volt éppen egy fáklyásmenet.

Már felnőtt fejjel kezdtem el valóban érdeklődni a múlt század eseményei iránt. Egyre jobban távolodtunk az időben az egésztől és így már kezdett kialakulni az a szükséges időmennyiség, amin túl – elvileg – már át lehet látni, hogy történelmileg mi és miként zajlott (de főleg: miért).

Megint egy német egység

A német újra egyesülésről nagyon kevés, szinte azt lehet mondani, hogy semmi fogalmam nem volt. Pár éve olvastam egy cikksorozatot a nyolcvanas évek végéről, a keleti blokk felbomlásáról, de az főleg ránk, magyarokra, fókuszált, a felvezetőben volt egy fél mondat, hogy a szerző szerint az egész azért történt csak meg, hogy a kettészakadt Németországot egyesíthessék. Ez megragadt bennem, de elég hihetetlennek tűnt.

Helmut Kohl könyve alapján viszont ez nem is tűnik olyan nagy hülyeségnek. Kohl folyamatosan azt sulykolja, hogy

  • az egység minden német vágya volt,
  • azért sikerülhetett, mert Gorbacsov számára ez segítséget jelentett és
  • az idősebb Bush támogatta.

Folyamatosan elzárkózik attól, hogy Németország megvásárolta volna a függetlenségét és az egységét. De ha elolvasod a könyvet azt láthatod, hogy se az NSZK, se az NDK nem volt egységes abban, hogy szeretne-e újra egy ország lenni. Az NSZK jól megvolt a keleti részei nélkül, az NDK persze gyakorlatilag csődben volt, az emberek menekültek is el onnét, de a politikusai elég hosszan igyekeztek önállóak maradni.

Bush meg Gorbacsov esetében is elég egyszerűnek tűnik a motiváció: Gorbacsovnak pénz kellett, sürgősen és rengeteg. Bushnak az egyesült Németország, a NATO szövetségeseként hatalmas előny volt a rogyadozó SZU-val szemben. Kohl ezt a szerencsés együttállást érezte meg és buldog módjára küzdött, hogy végigvigye amit ő és a vele együtt gondolkodók akartak. Nem akarom az előző mondatokkal lekicsinyelni a munkáját, mert végigolvasva a könyvet azt el kell ismerni, hogy szinte ember feletti melót végzett az adminisztrációja, meglepően rövid idő alatt.



Mi a probléma?

Ha ezt majd évek múlva olvasod (akkor inkább kattints el, már semmi értelme) talán nem emlékszel vagy nem is tudod mi volt ez az egész. Álljon itt egy pár sorban összefoglalva a lényeg.
A 8. és 9. kerületi önkormányzatok bekeményítettek a bulihelyek nyitva tartásával kapcsolatban, így aztán a 7. kerületre helyeződő nyomás egyre nagyobb lett. Ezzel párhuzamosan a 7. kerületi lakosok is reménykedni kezdtek, hogy az önkormányzati szabályozás átterjed majd az ő városrészükre is.

A lakók szerint a kocsmák hangosak, a zene hangos, a főleg külföldiekből álló vendégkör pedig bárdolatlanul viselkedik és reggelre egy gusztustalan szeméthalom és köztéri wc keverékévé válik a kerület. Ők nem tudnak aludni aztán kialvatlanul kell átugrálniuk a mocskon, és egyébként is rajtuk kívül mindenki tirpák-bunkó paraszt.

Ezzel szemben a vendéglősök szerint a bulinegyed Budapest egyik turisztikai látványossága, a város bevételeihez extrán nagy mértékben járul hozzá és rengeteg munkavállalót foglalkoztat. Egyébként meg akinek nem tetszik a zaj az vagy büdös nyugger vagy menjen lakni a külvárosba (úgyis annyira felértékelődtek a lakás árak, hogy könnyedén válthat).

Úgy tűnik mindkét oldal elvesztette már a mértéket és eljutottunk a belvárosi szeméthegyhez hasonló színvonalig.

Miért van igaza a lakóknak?

Mindig azt gondoltam, hogy egy városban lakni jelentős előnyökkel és hátrányokkal jár. Egyrészt ott van a remek lehetőség, amit a városi kulturális élet, a szórakozóhelyek jelentenek, másrészről meg el kell viselni, hogy rengeteg különféle ember él szorosan egymás mellett. Utáltam, amikor az önkormányzat lekapcsolta a Quimby színpadán az áramot, mert a lakók betelefonáltak, hogy nem tudnak aludni. Utáltam, amikor a XI. kerület a kocsmák nyitva tartását akarta jó tíz évvel ezelőtt szabályozni. A fentiek alapján én nem tűnök a lakók nagy barátjának ebben a sztoriban, pedig együtt érzek velük.

A Lágymányosi utca, ahol lakunk, a BME szomszédságában van, ami persze nem olyan mennyiségű bulizóval jár együtt, mint egy belvárosi utca, de a falkákban vonuló koleszosok is elég idegesítőek tudnak lenni. Nyáron a földszinti lakásban nyitott ablaknál alszunk és az utca hangjai olyanok, mintha a szobában lennének. Hallgattunk már végig cigizés közbeni párkapcsolati válságot, kiadós hányást az ablak alatt és nehéz megérteni, hogy miért kell fejhangon üvöltve vonulni az utcán, dehát ilyen ez az alkohol.
Borzasztó lehet ugyanaz minden éjjel, egész reggelig és felszorozva a százszorosára.

Illusztráció (forrás: pexels.com)
Illusztráció (forrás: pexels.com)

Igazuk van abban, hogy hiába bulinegyed a helyi erőkre is tekintettel kell lenni. Van aki nem szeretne elköltözni, mert imád ott lakni. Közel van a munkahely, az iskola, az élete odaköti. (Olvastam olyan hozzászólásokat a neten, hogy mindenki az életkorának megfelelő helyen lakjon. Hát a lófaszt! Az elmúlt 13 évben költöztem négyszer és öregedtem tőle 20 évet, ez egy baromság. Mindenki éljen ott, ahol szeretne.) Az se normális, hogy a népek mindent összehugyoznak és szemetelnek, behánynak a kapualjakba. Aki szerint ez így rendjén van az egy hülye.

Miért van igaza a vendéglátósoknak?

A romkocsmák és pezsgő éjszakai élet az egyik legjobb dolog, ami a várossal történt az elmúlt években. Bár én kimaradtam a gyerekek miatt az éjszakai városi életből, de azon ritka alkalmakkor, amikor valami program miatt kimenőm van újra és újra meglep az a forgatag, a rengeteg idegen szó és a zsúfolt kocsmák hangulata. Tök jó!

Az is elég megszokott dolog, hogy a nagyvárosokban van egy olyan rész, ahol bulizni lehet, miért éppen Budapest maradjon ki ebből? Ez a pár utcányi szórakozóhely áradat nagyban hozzájárult, hogy Budapest felkerült a turisztikai térképre.

Ez főleg szabályozásbeli probléma

Igazából az a legnagyobb baj, hogy ezt az egészet a lakók és a kocsmatulajdonosok harcolják le. Egy normálisan működő városban ez tipikusan önkormányzati szabályozású dolog kéne, hogy legyen. Ha a mélyére nézünk nem a kocsmákkal van a gond, hanem a zajjal és a szeméttel, amit okoznak, pontosabban, amit a totál részeg vendégeik okoznak.

Egyrészről kéne valamit kezdeni azzal, hogy hatalmi szóval kiszorították a dohányosokat az utcára a kocsmákból. Ez véleményem szerint legalább megduplázza egy esti társaság zajkeltését. Régen mi volt? Bement a csapat a kocsmába, leült és pár órán át bent mulatott, ivott, zajongott. Most 10-20 percenként a társaság dohányzó része felkerekedik és kivonul az intézmény elé minimum 5-8 percre, de inkább többre. Minden kocsma előtt folyamatosan beszélgető, nevetgélő és zajongó emberek vannak. Lehet, hogy bent jobb a levegő, megvédtük a passzív dohányosokat, de új problémát generáltunk. Úgy tűnik nem is kicsit.

Viszont az önkormányzatok megtehetnék, hogy a kocsmákat és a hangoskodókat is szankcionálják. Ebben én nem látnék semmi rosszat. Érdekelté kéne tenni a kocsmárosokat, hogy figyelmeztessék a hangoskodókat. És, ha valaki nem hallgat rájuk, akkor jöhetne a bírság este 10-11 után. Nincs az a részeg angol legénybúcsú tag, aki ne józanodna ki, ha a pénztárcájába kell mélyen nyúlnia.

És szerintem hasonló módszerekkel megoldható lenne a szemét, a hányás, a kapuba vizelés is. (Bár az utóbbi esetben az is sokat segítene, ha lennének utcai WC-k.) Lehet, hogy naív vagyok, de szerintem senki nem szeret bírságot fizetni, így aztán ez megoldaná a dolgot.

Nem a szórakozóhelyeket kell bezárni, hanem a valódi problémát, az embereket kell kezelni. Kéne.


Cili: Olyan pechem van, hogy a Tamival meg a Pannával ültettek egy asztalhoz az oviban.

Én: Az miért pech?

C: Hát, mert szeretem őket.

É: A pech azt jelenti, hogy valami szerencsétlenség ért.

C: Ja! Akkor is pechem van, a másik oldalamon az Ivett ül.

É: kérdőn nézek

C: Hát állandóan beszél! – magyarázza

   Őri András - - hozzászólás


Régen olvastam utoljára történelmi regényt, pedig az egyik kedvenc műfajom. Most teljesen véletlenül került a kezembe az Állhatatos hercegnő, böngészgettem az e-bookok között és rám vigyorgott. Régen volt olyan olvasmányélményem, amikor a könyv beszippantott és kényszeresen vissza-vissza jártam rá. Bár elméletileg kevés szabadidőm volt erre a könyvre, de négy nap alatt letudtam, buszon, ebéd közben, fürdetéskor, altatáskor, bárhol és bármikor elcsíptem 5 percet.

Menet közben jöttem rá, hogy ez könyvsorozat és egy későbbi kötetét már évekkel korábban elolvastam egy nyáron. Anyutól kaptam kölcsön és idén is szembetalálkoztam vele a balatoni könyvespolcon. Rövid kutatás után rájöttem, hogy a Másik Boleyn lány volt az, a harmadik rész. Úgy tűnik belebotlottam egy olyan könyvsorozatba, amit kifejezetten nekem írtak. Újra.

Az állhatatos hercegnő

Aragóniai Katalinnal kapcsolatban azért nagyjából képben voltam, ami nem nagy szó, ha valaki kijárta a gimnáziumot. Nekem valami olyan középkori pletyka rémlett, hogy igazából az apósa volt, akivel kavart, de miután a regény nem ezt a verziót hozta így utánanéztem a neten és ezt ne is találtam meg, szóval keverhetem valakivel.

Philippa Gregory Katalinja egyértelmű választ ad viszont arra a kérdésre, ami miatt mindenki emlékszik erre a tragikus sorsú királynőre: szerinte nem volt szűz mikor VIII. Henrik felesége lett. Erre a szálra fűz fel az írónő a történetet, amivel ügyesen adja meg a jó történelmi regényekre jellemző így is lehetett akár nézőpontot. Minden másban nagyon szépen ragaszkodik a tudott, elismert történethez.

Dehát Katalin esetében éppen az a nagy kérdés, hogy elhálták-e az első férjével, Henrik bátyjával a házasságukat. Ha igen, akkor Henriknek volt igaza, ha nem, akkor neki. Épp ezért érdekes Philippa Gregory Katalinja: igyekszik úgy igazat szolgáltatni a királynénak, hogy közben kimondja a bűnösségét.

Romantikus is

Az állhatatos hercegnő nem csak történelmi regény, egy jófajta romantikus mű is. Én szeretem a lányregényeket, a romantikus könyveket, így aztán külön örültem, hogy ez a lányregényes hangulat is erősen áthatotta a könyv lapjait. Nagyon korai gyerekkortól kapcsolódunk be Katalin életébe és sajnos nem is kísérjük végig a pályafutását, gondolom a második kötet pótolja a hiányzó éveket a sorozatban. Ez talán az egyetlen hiba ebben a könyvben, ami ha nem nézném a sorozat voltát bizony nagyon súlyos lenne, de így eltekintek tőle és a maximális 5 csillagot ítélem meg neki.

Be kell szereznem a további köteteket is!

(Borítókép: Az angol hangoskönyv verzió borítójából vágva.)


Azon vettem észre magam, hogy idén még nem volt sorozat, amit úgy vártam volna hétről-hétre, mint a Trónok harcát. Végre mozgalmas és előre mozdulnak benne dolgok. Nagyon-nagyon sokat morogtam amiatt, hogy milyen lassú volt sorozat, de a hetedik évadra teljesen felpörgött.

A Trónok harcából kiveszett az intrika

A Trónok harca nem csak a gyorsaságán változtatott, hanem a zsánerén is. Ez utóbbit azért már ambivalensebben élem meg. Az elején, az első évadokban, teljesen real timenak tűnt és a fő történetek nem annyira csatatereken, mint inkább tárgyalótermekben és tanácskozásokon dőltek el. Ahogy az első három évados kritikámban írtam, élvezetes a konspiráció, a bizánci stílusú diplomáciai játszma. Az intrika szép lassan halt ki a sorozatból (a lengő cicikkel és a szexjelenetekkel együtt) és ez kihatott az első évadok nagy manipulátor karaktereire is.

Spoiler!

Az, hogy Kisujj a hetedik évad végén meghal már nem jelentett semmit. Súlytalan karakterré vált, aki már nem tudta megvillantani azt az ördögi ravaszságot és manipulációs zsenit ami a sztori elején jellemezte. (Egyféle olvasatban az egészet az ő ármánykodása indította el. Ez mondjuk erős állításnak hangzik.) Egy súlytalan karakter halála pedig már nem olyan sokkoló, mint a korábbi halálok.

És hol van már Varys?! Ebben az évadban statisztált végig, semmit nem csinált. Tyrion a legkitartóbb karakter, de ő se hozza már az igazi formáját jó két éve. A sorozat egyik legnagyobb kihagyott ziccere pont az volt, hogy nem mutatta meg a fináléban Tyrion és Cersei tanácskozását, csak a végeredményt láttuk. Korábban erre egy epizódot húztak volna fel. Ezzel nem azt mondom, hogy hiányzott volna erre 40 perc, de inkább azt figyeltem volna, ahogy kölcsönösen átvágják egymást, mint a bevezető kakaskodást, hogy megölik-e Tyriont vagy nem (mindenki tudta, hogy nem).

A baszós, intrikus sztoriból átváltottunk egy sokkal sablonosabb fantasyre. Lovagok, harcosok, mesebeli szörnyek csatája viszi előre a sztorit. Az ármánykodás helyett karddal és tőrökkel intézték el, hogy az 5 évadnyi holtponton mocorgás után beinduljon a sorozat. Mert alapvetően azt még mindig fenntartom, hogy az első öt évad semmi másról nem szólt, mint a kezelhetetlenül nagy létszámú színészi gárda értelmes nagyságúra zsugorításáról.

   Őri András - - hozzászólás