Blogok 2001 óta

Ugyan az oriandras.hu domain csak 2014-ben indult, de a blogolást nem ekkor kezdtem. 2001 óta írok rendszeresen különböző felületeken blogokat.

Az első blogom a patito.hu domain alatt futott és Le Patito Journal néven jelent meg. 2008 tájban szűnt meg. Utána következett a Creative Slave, ahol elkezdtem összegyűjteni a korábbi blogokat is a webarchívból és saját mentésből, de még nem értem a végére.

A jelenlegi blogomon vannak regisztrációhoz kötött tartalmak, amiket a nyilvános napló menüpont alatt találsz meg. A többi bejegyzést itt, a Blogok alatt olvashatod.

Könyv kritikák, sorozat kritikák, színház és film kritikák adják a blog gerincét. Ezek mellett van egy részleg, ahol az amatőr fotóim és videóim láthatóak. A blog elszórtan tartalmaz politikai témájú írásokat is, de ezeket tervezem átteni egy másik felületre és itt csak utóközlöm majd őket a Máshol írtam szekcióban.


Nem vagyok meglepve a fejleményeken, de azért el vagyok kicsit keseredve. Történt, hogy az oviban, ahova a gyerekeim járnak ellátogatott a kerületi képviselő és a polgármester, hogy mikulás csokikat osztogassanak a gyerekeknek.

Ez idáig semmi bajom nincs a sztorival, mert támogatom, hogy a gyerekek ilyen alkalmakkor extra mennyiségű ajándékot kapjanak, de úgy tűnik, hogy a jófejségen az eset azért túlmutat. Mégegyszer: nem vagyok naiv, egy politikus mai napság úgy tűnik csak önmagáért és a hatalomért csinál bármit.

Az év elején minden szülővel aláíratnak egy papírt az oviban, hogy szabad fotót készíteni a gyerkőcökről, amit boldogan alá is írtunk, mert a kirándulásokon készült fotókat egy belső levlistán meg szokták osztani a szülőkkel és erről nem szívesen maradsz le, érthető okokból. Viszont ugyanezen a papíron sehol nem adtuk a belegyezésünket arra, hogy bárki felhasználhassa a gyerekeinket háttérként, biodíszletként, bárhogy.

Az, hogy a gyerek arca hol és milyen környezetben jelenik meg a szülők döntése és senki másé.

Szóval Simicskó és Hoffman elmentek az oviba, szétosztottak egy rakás csokit, aztán a gyerkőcök karéjában készítettek róluk egy fénykép sorozatot, amit gyorsan meg is osztottak a Facebook oldalukon. Ez meg nekem nem tetszik. Szóval első lépésként ellátogattam az ominózus bejegyzéshez és egy rövid, határozott, de szerintem barátságos üzenetet küldtem az oldal üzemeltetőjének. Idézem, mert természetesen azóta törölték:

A képeken látható gyerekek közül kettőnek is az apukája vagyok és egyáltalán nem örülök, hogy a Képviselő úr megosztotta a gyerekeimről készült képeket.

Bár az év elején az ovi aláíratott egy papírt, hogy beleegyezünk a gyerekek fotózásába, de nem abba, hogy a fotók nyilvánosságra kerülnek, főleg nem hogy közszereplők fogják felhasználni azt személyes és/vagy kampány célokra. (Itt most a pártállás teljesen mindegy, az elv a lényeg.)

Szeretném én magam megválogatni és meghatározni, hogy a gyerekeimről ki láthat fotókat és melyik fotókat láthatja, milyen környezetben. Úgy érzem, hogy azzal, hogy felhatalmazást adtam az óvodának arra hogy az intézményben fényképek készülhessenek a gyerekemről még nem adtam jogot arra, hogy közszereplők is felhasználhassák biodíszletnek a gyerekeimet.

A fentiekre hivatkozva kérem az oldal üzemeltetőjét, hogy távolítsa el a képeket. Köszönöm.

Facebook (https://www.facebook.com/pg/istvan.simicsko/photos/?tab=album&album_id=1744088582328925)

Szerintem a normális eljárás egy ilyen esetben az lett volna, ha törlik a fotókat, megkérdezik, hogy melyik képekkel van bajom és azokat eltávolítják, miközben annyit kiírnak, hogy oké, vettük és elnézést.

Törlés persze volt. Kitörölték a hozzászólásomat. Ahogy írtam nem vagyok naiv, számítottam erre, ezért is mentettem el magamnak az eredti hozzászólásomat. Jobbat nem tudok tenni: itt tiltakozom, megosztom a Facebookon olyan helyen, ahol nem férnek hozzá és ennyi.

Nagyon-nagyon szomorú, hogy ez egy olyan ország, ahol egy szülő nem tudja érvényesíteni a jogait egy közszereplővel szemben, ha a gyerekéről van szó.


Sokszor éri az a vád a fotómegosztó oldalakat, mint az Instagram vagy a közösségi média egyéb felületeit, hogy hamis képet közvetítenek. A "mosolyalbumba" nem töltjük fel azokat a pillanatokat, amikor tele van a tökünk a munkával, a szeretteinkkel, az életünkkel, úgy általában mindennel.

Ez bizonyos fokig igaz. De azért lássuk be, hogy az internet és a közösségi média feltalálása előtt sem volt ez másként. A családi fotóalbumban sehol nem voltak negatív pillanatok, csak azt örökítettük meg (illetve a szüleink), amire szívesen emlékeztünk. Persze a mai fotóalbumainkat akár olyanok is láthatják, akik egy régi családi albumunkhoz soha nem jutottak volna hozzá, de ez a lényegen nem változtat.

Itt szeretném hozzátenni, hogy egyre heroikusabb vállalkozás blogot írni a laptopomon, mivel a klaviatúra bal fele hajlamos nem reagálni. Ez azért is fájdalmas, mert itt találhatóak a magyar nyelv leggyakoribb hangjai. Ideje lesz egy új laptopot venni.

A kis kitérő után visszakanyarodnék oda, hogy a mosolyalbum mellett mint mindannyiunknak nekem is vannak vacak napjaim. A mai például egy tipikusan felesleges nap volt, miközben a legtöbb része alapján arra volt predesztinálva, hogy egy világ jó nap legyen.

Szabadnap, juhéj?

Kezdjük azzal, hogy az oviban nem volt ma gyerekfelügyelet, így Zsófi és én is szabadságot vettünk ki. Egy szabad csütörtök, el is határoztuk, hogy elmegyünk fenyőfát vásárolni és elintézünk egy csomó dolgot, ami vár ránk. Zsófi elugrik a dokihoz is, én elmegyek Attila kollégámmal a közös társasjátékunk elkészült prototípusáért, Cili Mikulás-kupára megy az uszodába.
Látszólag mindez egy csomó jó és életreszóló élmény.

A valóságban meg az volt, hogy hajnalban erős rikoltozásra ébredtem: Cili hívogatott. Kómásan támolyogtam be a sötét gyerekszobába, ingerülten mondtam a lányomnak, hogy felképelem, ha felébreszti az öccsét

kíváncsi lennék miért hat rá az, ha felképeléssel fenyegetem, az életben nem pofoztam még meg, szerintem

mire ő közölte, félhangosra váltva, hogy bepisilt. Szívem szerint olyanokat mondtam volna, hogy kurva jó, vagy az Isten bassza meg, de nem mondtam, mert egy apuka a sziszegős rohadt élet és a bús francba magasságán túl nem merészkedik. Pedig ez az elfojtás vezet a korai gutaütéshez.

Szóval átöltöztettem a gyereket, az ágyát kibontottam és átzavartam, hogy bújjon az anyja mellé, mindjárt megyek utána. A kisebb szerencsére nem ébredt fel, így nyugodt szívvel osontam vissza, útközben felkerestem a wc-t is, mert nem akartam úgy járni, mint a lányom. (Ez az öregedés egyik stádiuma, éjjel ki kell menni pisilni, lassan olyan leszek, mint a nagyapám volt.)

Visszaaludtam, jól és mélyen, amikor megszólalt a fejem mellett a mobilon az ébresztőóra: elfelejtettem kikapcsolni. Egy mozdulat lehalkítani és mázlimra újra el tudtam szenderedni, de rövid fél óra múlva valamiért felébredtünk. Cili is, én is, Zsófi is. Egy ideig igyekeztem küzdeni, de végül feladtam és kikászálódtam az ágyból.

Már ekkor ideges voltam, pedig még igazából semmi nem történt. Zsófi is nyugtalan volt, ebben a lelkiállapotomban azt különösen ellenszenvesnek éreztem, hogy ő ott tud feküdni az ágyban, miközben én meg itt állok és azt se tudom mit csináljak. Végül elmentem öltözködni és közben úgy éreztem, hogy egy flakon ivójoghurt meg egy péksüti lenne az, ami rendbe tenné a hangulatomat. Így aztán felöltözve megkérdeztem az ágy környékén lézengő családtól, hogy ugyan mit hozzak nekik. A gyerekek gyorsan megegyeztek a mini kakaós csigában, de Zsófival félreértettük egymást. Szerintem azt mondta, hogy neki semmit ne hozzak, szerinte meg valami egész mást.

Mire leültünk az asztalhoz már mindketten kiabáltunk egy-egy sort a két kölyökkel, mert csesztek szót fogadni, de gyorsan mondtunk egymásra is ezt-azt, ha már volt közös témánk bevásárlás ügyileg. Mire idáig jutottunk már elég késő volt, ahhoz képest, hogy mennyi programot terveztünk és bennem erős ellenszenvet keltett, hogy ezek hárman pizsamában vannak, lopják a napot és láthatóan nem fókuszálnak a fontos dolgokra. Közben úgy tűnt, hogy a másik háromnak meg velem és egymással is vannak bajai, de szerintem ha megkínoznak se tudtuk volna megmondani, hogy igazából mi.

Az elkövetkező másfél óra úgy hussant el, mint egy vidám hét a kínzókamrában. Én elértem, hogy Cili felöltözzön, de valahogy Dávidra már nem terjedt ki a figyelmem. Ő vegzált engem, hogy Cili mesekönyve után neki is olvassam fel az autós könyvét, de volt egy csomó más dolgom, amik utánra ígértem be a felolvasást, amit igazából a hátam közepére nem kívántam. Inkább megjavítottam a Windowsomat, ami nem akart elindítani egy kártyajátékot (hogy miként oldottam meg azt még ma sem tudom, de örültem, hogy elindult). Közben Dávid letett rólam, kicsit rágta Zsófi fülét is, de ott sem ért el nagy eredményeket, aztán Cilivel elvonultak szétcsapni a lakást és egymás idegein táncolni.

Fél tíz előtt sikerült mindenkinek felöltöznie, hogy akkor indulunk karácsonyfát venni. Én ideges voltam, mert szerintem már rég túl kellett volna lenni az egészen, Zsófi ideges volt, mert attól félt, hogy a fontos orvosi dolgokra nem marad ideje, a gyerekek meg idegesek voltak, hogyha megvesszük a fát, akkor miért nem díszítjük fel. Másrészről meg az, hogy vegyünk karácsonyfát oké, de az, hogy aztán bemenjünk a szupermarketbe kaját venni, na az rohadtul nem tetszett nekik.

Nagyon ön- és Zsófi-kritikus vagyok, de az az igazság, hogy a két kölyökbe a kisördög bújt bele. Szófogadatlanok és dacosak voltak, amin az se segített, hogy  mi idegállapotunkban nem voltunk képesek tolerálni a dolgaikat.

Lényeg az, hogy mivel az időtényező szorított megállapodtunk abban, hogy kínait fogunk enni ebédre. Ez némileg kisimította a gyerekek kedélyét, bár a bevásárlás szükségességéről továbbra sem voltak meggyőződve.

Szupermarket adventkor

Az Auchan parkolója tömve volt, de a karácsonyfa vásárlást kb. 5 perc alatt elintéztük. Beszuszakoltam a kocsi hátuljába a fát és bevetettük magunkat a szupermarketbe. Azt feltételeztük, hogy egy csütörtök délelőtti időpontban nem lesz sok ember. Tévedtünk. Rengetegen voltak. Jó előre megmondtuk a gyerekeknek, hogy két bevásárlókocsi lesz, mindenki ücsöröghet majd kedvére. Sajnos Cili kinőtte a bevásárló kocsit, de a lehajtható tartón remekül elfért. Az így kialakult törékeny béke a bejáratig tartott, ahol megláttak egy autó alakú bevásárlókocsit. Ebbe Dávid belefért, de Cili már nem. Ő kapott egy gyerek bevásárlókocsit, de mit mondjak: el volt rontva a napja.

Az én fő bajom az volt, hogy Zsófi írt egy listát és én egy tételt sem ismertem róla. Úgy tűnt céltalanul csapongunk az áruházban, egyre több cucc halmozódott a háromra nőtt bevásárlókocsi számban (igen három: a kisautós, a Cilié és Zsófié). Utálom, ha nem tudom mi miért van.

Zsófi legfőbb baja az volt, hogy idegesítette mindenki. A többi vásárló, meg a mi nyígásunk is. Gondolom így volt, mert pontosan nem tudhatom, de engem az ő helyében ezek biztos zavartak volna.

Az hab volt a tortán, hogy a különleges gyerek-bevásárlókocsiktól bejelzett a riasztó, kiderült, hogy ezeket nem lehet a pénztáron kivinni. Innen üzenném az Auchan illetékesinek, hogy hozzájuk képest a molylepke egy Albert Einstein. Veszel egy ilyen elcseszett bevásárlókocsit, kímélendő az idegeidet, ami aztán egy órán keresztül csak zajong, mert az egyik kereke törött és ennek következtében iránytani se egyszerű. Telepakolod minden vacakkal, aztán nem tolhatod ki a pénztáron. Miért? És akkor hova teszed belőle a cuccot? Úgy áltuljában, hol marad a természetes szelekció mainapság?

Annyit mondok, hogy kijutottunk és mindent beömlesztettünk a csomagtartóba, a fenyőfa mellé és a rolleremre amit lassan két hete lusta vagyok kiszedni a kocsiból. Ez sem könnyítette meg a helyzetet.

Elegánsan átugrom azt, hogy dugó volt, hogy ébren kellett volna tartani a gyerekeket (nem ment, így inkább betudtuk délutáni alvásnak a dolgot). Arról is csak címszavakban, hogy annyi időbe telt parkolót találni, hogy közben én a pirosnál kiszálltam az autóból, elmentem a kínaiba, majd otthagytam a sor miatt és átmentem a másik kínaiba és ott bevásároltam az ebédet és még mindig én értem előbb haza. Aztán volt egy dupla köröm az összes bevásárolt cuccal a kocsi és a lakás közt.

Délután Zsófi elintézte minden orvosi ügyét, amíg én a gyerekekkel voltam, majd ő elvitte Cilit a Mikulás kupára az uszodába, míg én összerántottam Dávidot, hogy induljunk a mesterhez a társasjáték prototípusért. Én felöltöztem, Dávidot felöltöztettem, amikor jelezte, hogy jaj jön a kaki, ami helyből becsusszant. Átöltöztettem, lemosdattam, újra felöltöztettem és elővigyázatosan pelenkát adtam rá, mert a szobatisztasággal még meccsek vannak, amit nem mindig a fiam nyer.

Ő igazából nem akart a hidegbe kimenni, de megegyeztünk, hogy villamosozunk is, amiben megnyugodott. Ez addig tartott, amíg le nem szálltunk a villamosról, akkor látványosan unatkozni kezdett. Megállapodtunk egy kései uzsonnában, betértünk a régi hentesemhez, akik épp zártak, de a kedvemért összedobtak egy sonkás-kovászos uborkás szendvicset a fiamnak. Mindezt 100 forintért. Elégedetten ette a nyakamba ülve a zsömlét, közben módszeresen morzsázta tele a hajamat.

Én még induláskor jeleztem a kollégámnak, hogy lehet, hogy késünk 10 percet. Mondta, hogy oké, ott fog várni a kapuban. Végül 5 perccel korábban érkeztünk meg és vártunk rá még 25-öt, mert komolyan vette, hogy késünk. Annyit mondok, hogy elég hideg volt.

A társasjátékkal az volt, hogy átvettük, de valószínűleg mindenki jobban el akart volna mélyedni az ügyben, csak engem Zsófi hívott, hogy végeztek az usziban és értünk jönnek. Nem tudtam lebeszélni, így aztán a legszükségesebbekre szorítkoztunk és elbúcsúztunk, miután kifizettük és átvettük a prototípusokat. Jó lett volna Attilával is átbeszélni a terméket, leülni, de ez kimaradt.

Korcsolyázás

Siettünk, mert Cilinek ígértem egy korizást még akkor, amikor azt hittem ez egy normális nap lesz. Közben már elég este volt és megint nem volt parkolóhely sem. Ezen a ponton már tényleg mindenki nagyon nyűgös volt. Végül elindultunk Cilivel ketten a hideg estében és megtörtént a csoda. Hirtelen egy kellemes téli este volt, Cili feldobva mesélt az uszodai élményeiről, kapott egy érmet is. Mindannyian büszkék voltunk rá, de ő is nagyon elégedett volt.

Sok időnk nem volt korizni, de közel fél órát keringtünk és közben Cili csak egyszer dobott úgy meg hógolyóval, hogy az pont azt a zsebemet kapta telibe amiben a mobilom és az irataim voltak. Egy pillanat alatt elázott minden, de alig morogtam rá: már elfáradtam benne.

Miután kiszabadítottuk a lábunkat a szoros korcsolyákból két forró csokival erősítettük meg magunkat és tettünk 200 forintot a gitáros srác tokjába is, aki a Mad Worldöt gyilkolta a tér sarkán.

Kezd elveszni a lendületem, elmúlt éjfél, a lényeg az, hogy az este még nem ért véget: vacsora, fürdetés, altatás, satöbbi. Vannak ilyen napok is, de most ezt tényleg érdemes megjegyezni? Azt, hogy lehetett volna kurva jó is az egész, de sikerült közösen elcsesznünk az egészet és pluszban úgy, hogy igazából senki nem tudta végig, hogy mi a baja a másikkal? (Már azon kívül, hogy kéznél volt éppen.)

Bal lábbal keltünk és ezt kimaxoltuk. Legyen ennyi elég. Egy könyvben volt egy jó jelenet, minden este a családfő felhúzta a faliórát és azt mondta: Ez a nap elmúlt, holnap újra kezdjük.

Így lesz.

   Őri András - - hozzászólás

Egy ideig azért nem nagyon írtam a blogomba, mert nem volt rá időm. Itt sorakoznak a szerkesztőfelületen a sorozat és könyv kritikák, de csak vázlatként. Nagy eséllyel már úgysem fogom megírni őket soha.

A másik ok, hogy az időhiány mellett kicsit úgy éreztem, hogy elfáradtam ebben a kritika-írós blogolásban. Pár éve érdeklődésből és látogatottság-növelési szándékokból fogtam bele, de mostanra azt vettem észre, hogy már nem igazán mozgat a dolog. A tévé sorozatok nagyrészt egy-kaptafára készülnek, tisztelet a kevés kivételnek. Az amerikai sorozatok nagy része nem mozgat nagyon,  kedvem sincs hozzájuk. Elkezdtem angol sorozatokat nézni, mert mások és ez most jól esik.

Temetem a sorozatipart

A sorozatok, mint műfaj kezd érdektelenné válni, igazából. Tíz éve már legalább, hogy elkezdődött a mozi színészek átvándorlása a sorozat iparba, ami hozott egy valódi minőségi ugrást. Több pénz, nagyobb várakozás és elvárások, szóval megújult a zsáner. Húsz éve a sorozatokat a szappanoperák meg a Jóbarátok alkották (kis túlzással). Ma meg? Rengeteg sorozat, minden műfajban.

Véleményem szerint a sorozatoknak nem tesz túl jót, ha 2-3 évadnál többet érnek meg. Nehéz olyat mondani, amelyik képes igazán újat mutatni a negyedik évadára is.

És a könyvek?

A könyvek az örök szerelmeim. Az egyetlen hobbim, ami hét éves korom óta elkísér és nem tudom megunni az olvasás. Ezt bárhányszor mondom el, írom le, mondom el mindig olyan közhelyesnek hangzik. Az önéletrajzoknál is mindenki azt írja/írta hogy hobbija az olvasás. De nekem tényleg. A napom fénypontjai, amikor leülhetek egy könyvvel, akár a buszon, akár a gyors irodai ebéd közben vagy míg altatom a gyereket.

Írni a könyvekről is könnyebben írok, mint a sorozatokról vagy filmekről, színházi előadásokról. Szóval úgy döntöttem, hogy a könyves blogok megmaradnak, mert azt én is élvezem. Nem minden könyvről, kötelezően, mint eddig, hanem csak arról, amiről valóban van mondanivalóm. Ha két mondat, akkor annyi.

Azért kitaláltam valami újat is.

Jó ideje foglalkoztat a zenei blog ötlete. El is kezdtem pár éve a legjobb 50 magyar számot keresni, de nem volt hozzá jó eszköztáram. A programozói tudásom és a háttér-kapacitásom is kevés volt ahhoz, hogy megvalósítsam azt az ötletet, ami a fejemben volt. Viszont mindkettő megoldódott és úgy döntöttem, hogy időről időre egyfajta statikus blogként össze fogok rakni listákat, zenékből, a számok mellé egy-két mondatos kommentárokkal.

Igazából nem ezekről akartam ma este írni, hanem a dupla Európa Kiadó koncetről, meg a névnapi ünneplésekről, a remek hétvégéről, amit a gyerekekkel töltöttünk, de akkor ez maradjon holnapra. Mert a könyvek és zenék mellett szeretném visszahozni a személyes, kötetlen blogolást is, ami valahogy elsikkadt az elmúlt években és hiányzik.


Reggel én vittem a gyerekeket az oviba, idén úgy alakult, hogy minden kedden és pénteken megyünk együtt. Ilyenkor korábban kell kelni és ők is nyűgösebbek. Én is nyűgös vagyok, mert sietni kéne a melóba és 100%, hogy ezeken a reggeleken késni fogok. Az ősz jelentős részében a keddi és pénteki reggelek az idegbeteg hangulat szinonimái voltak. Ezért most úgy döntöttem, hogy ennek véget vetek, ha kések, hát kések, ezzel nem tudok mit kezdeni, hiszen amikor idegbeteg módon hajtom a kölyköket, akkor is ez lesz a vége.

Így aztán hiába múlt el már hét óra, és még mindig kétszer öt perc volt a karácsonyt ellopó Grincs sztorijából én mégis blazírtan ültem a kanapén és igyekeztem Dávidot öltöztetni.

Végül jóval fél nyolc után értünk be az oviba, szokás szerint Cilit vittem előbb öltöztetni, mert ő sokkal macerásabb és lassabb, mint Dávid. A reggeleinket nehezíti az is, hogy kedden és pénteken reggel torna van, így teljesen át kell öltöztetni a lányt. Szóval beértünk az öltözőbe (miután a kiscsoportnál Dávid megbeszélte az óvónénikkel, hogy miként áll a favonat kiegészítők helyzete napjainkban) és ott egy komplett kis traccspartiba csöppentünk.

Cili barátnői öltözködtek nagy egyetértésben, miközben az egyikük szüleit vesézték ki, nevezzük ezt a kislányt I-nek, míg a másikat P-nek. Az öltözőben tartózkodott még egy kisfiú is az apjával, de ők rövid, kurta szavakkal kommunikáltak egymással és hamar eltávoztak, szóval hagyjuk ki őket a sztoriból.

Mikor beértünk P éppen azt fejtette ki, hogy I anyukája "kegyetlenül szigorú", ha így bánik a lányával. Mire I vehemensen védelmezni kezdte az anyukáját, hogy ő nem is szigorú, csak kissé fáradt és ideges, mert az apukáját elküldték a házból. Közben már Cili is öltözködni kezdett (mert presszionáltam rá, egyébként csak boldogan álldogált volna) és Dávid, szokása szerint keresztbe tett lábakkal üldögélt a padon, a lányokat hallgatva. P szerint olyan nem lehet, hogy valakit elküldenek a házból. Ehhez a véleményhez Cili is csatlakozott, szerinte mindenkinek laknia kell valahol.

Nehéz helyzetben voltam, egyrészt őszintén érdekelt, hogy mi kerekedik ebből a pletykából, I faterja az anyja alapján legendás fickó lehet, másrészt sietni is kellett volna és két kislány felett átnyúlva igyekeztem öltöztetni a saját, meglehetősen mozgékony lányomat.

I kissé sértődötten válaszolta, hogy dehogynem ki lehet valakit tiltani a házból, az ő apukáját már nem egyszer kitiltották, most azért mert sörözött. Sokat. A két másik lányon látszott, hogy ez kissé ingoványos talaj, de Dávid jelezte, hogy én is szoktam sörözni. Megnyugtattam, hogy én jól viselkedek és még nem tiltottak ki emiatt a házból.

I erre mondta, hogy igen, de az ő apukája amikor sörözik, akkor azt szokta mondani az anyukájának, hogy elvágja a nyakát. Itt P közbeszúrta, hogy akkor tényleg szigorú szülő (ezzel egyetértettem) és azzal folytatta, hogy szigorúbb, mint az övéi, akik pedig most váltak el. (Ez volt egyben az a pont is, amikor azon töprengtem tisztában vannak-e a szigorú szó jelentésével.) Cili azt firtatta, hogy mivel vágná el az I apukája az I anyukájának a nyakát, mire I azt felelte, hogy az mindegy, de ha egyszer tényleg elvágná, akkor annyira, hogy az I anyukájának a feje pattogna a földön.

Éppen azon töprengtem, hogy miként reagáljak erre a fordulatra, ami felelős és előremutató lenne szülőként meg felnőttként is, de oltári mázlimra a gyerkőcök megoldották a problémát: a fenti képet igen viccesnek gondolták és vidáman nevetgéltek rajta. Annyit a kacaj csillapodtával megkockáztattam, hogy ez azért nagyon durva dolog lenne és senkit nem szabad bántani.

Kár volt beleavatkoznom, mert ezzel kizökkentettem a tárgyalást. P azzal zárta le a témát, hogy I szülei mégis nagyon szigorúak, mire I közölte, hogy jó az apukája az, de az anyukája nagyon kedves. Ebben maradtak mire én megkértem a lányomat, hogyha végzett a cipőhúzással és a pisiléssel, akkor jöjjön utánunk Dávid öltözőjébe. Elbúcsúztam a lányoktól és miközben a fiamat öltöztettem azon töprengtem, hogy lehet, hogy idegeskedek heti kétszer, ha késünk a reggeli rohanásban, de még így is ezerszer normálisabb apja vagyok a gyerekeimnek, mint amilyen I-nek jutott.


Én szeretem Jókait, de el tudom viselni, ha valakinek nem tetszik. Móricztól például herótom van, sosem tudtam élvezni a műveit és nem egy íróval vagyok így. De az, hogy nem tetszik vagy, hogy éppen mi nem tetszik Vonnegut, Móricz, Nádas (és még sorolhatnám hosszan az írókat) alkotásaiban egy komoly alapon nyugszik: elolvastam pár könyvüket és ez alapján tudtam hozni egy ítéletet. Szubjektívet, persze, de van alapja.

Az Eduline-on megjelent egy cikk a Radnóti gyakorló magyar tanárával, Fenyő D. Györggyel, ahol megint elhangzik, hogy Jókai, de legalábbis a Kőszívű ember fiainak menni kell, ez a sorsa. A pedagógus tett mögé érveket, amiket el tudok fogadni neki, még ha személyesen sajnálnám is, ha igaza lenne. Ugyanez igaz a Bánk bánra is, amit szerinte szintén ki lehet hagyni a kötelező művek közül. Mondjuk itt volt egy olyan bekezdés, amin elégé felháborodtam:

Ami a Radnótiban tanítható, az egyáltalán nem biztos, hogy a többi háromezer iskolában is. Nagyon fontos megéreznie egy tanárnak, hogy milyen az a közeg, amiben mozog, mit értenek a gyerekek és mit nem. Nagyon sok iskolában úgy ahogy van, kihagynám a Bánk bánt. Amit a legjobb harminc középiskolában tanuló gyerek megért, azt azért nem kell rákényszeríteni a másik kétezer iskolára.

Elég elitista gondolat.

Mit adtak nekünk a kötelező olvasmányok?

Azt el tudom fogadni, hogy Jókai könyvét esetleg később kéne elolvasni a gyerekeknek, bár a Kőszívű elméletileg kapcsolódik az aktuális történelem tananyaghoz is. Legalábbis az én gyerekkoromban ez így volt, az irodalom órán kötelezővé tett könyvek egy része segített a történelem és társadalomismeret tanításnál. Márpedig a Kőszívű ember fiai a negyvennyolcas eseményekhez bizony sokat tesznek hozzá.

Magamból tudok kiindulni persze, de én miután megtanultam nagyon szerettem olvasni, a mai napig. A társadalomismeret, a töri és az irodalom terén is rengeteget segített az a sok olvasmányélmény, regény, történelmi regény, amit olvastam. Az, hogy végig tudom mondani az Árpád-házi királyokat nem az iskolának köszönhető, hanem Harsányi és Passuth könyveinek. Hogy tisztában vagyok a Bach korszakkal szintén nem az iskola elsődleges érdeme, hanem Jókaié. A principatus rendszerét Gravesnek, a hugenotta üldözés és a vallásháborúk korát Merlenek, a keresztes háborúkat Shelbeynek köszönhetően ismerem úgy mintha ott lettem volna. De a lista folytatható.

Érdemes egy pillantást vetni erre a wikipédia táblázatra: szókincsméretek összehasonlító listája. Jókai Mór a top, nála nagyobb szókincse már csak az enciklopédiáknak van. A kötelező olvasmányok, a Kőszívű is, sokszor régies, esetleg nem könnyen olvasható, de könyörgöm, nem az lenne a lényeg, hogy a gyerekek még fiatalon, amikor a legjobban fog az agyuk a lehető legváltozatosabb tudáshoz jussanak? Attól merte esetleg egy-egy mondatnak kétszer kell nekilátni még semmi bajuk nem lesz. Sőt. Használják az agyukat.

A Kőszívű ember fiait általában az a vád éri, hogy unalmas. Sokan vagyunk, sokfélék, olyik a baszós-kardozós műfaj, olyik a szépirodalom, olyik a klasszikus krimi, a horror, a dráma, a felsorolhatatlan mennyiségű műfaj barátja, a többi untatja. Én például próza barát vagyok, a versek kevésbé kötnek le, bár olykor nagy élvezettel olvasom őket. De nem jut eszembe nap, mint nap verset olvasni, míg elképzelhetetlen hogy ne vegyek könyvet a kezembe.

A Kőszívű ember fiai romantikus kalandregény. Van benne komoly szerelmi szál, van benne megannyi csata és harc, konspirációk, családi drámák. Melyik az a pontja, amelyik nem passzol egy mai fiatal (vagy idős) ember igényeihez? A szerelem? A társadalmi/családi dráma? A háború? A hősiesség? Basszus, ha ugyanezeket máshogy keverjük össze megkapjuk a Pókembert. Vagy a Tróját. A Star Wars-ról nem is beszélve. Mégse mondaná egyikről se senki, hogy nem modern és ne érdekelné a fiatalokat.

Az én sommás véleményem Jókai és a kötelezők ügyében, hogy nem most lett elcseszve a dolog, hanem már elcseszett volt ez az én iskolás éveimben is. Nem Jókaival van baj, hanem az emberekkel és főleg a szülőkkel. A szülők egy kényszernek élték meg, hogy el kellett olvasniuk ezeket az amúgy általában jó és mindenképpen fontos könyveket, mert kötelező volt. Kellett. Ez a baj. Aztán lehetőségük volt tevőlegesen rúgni egyet a rendszeren és az egykori frusztrációjukat enyhíteni azzal, hogy a saját gyerekeiknek elmondhatták: ők nem is értik minek ez az egész. Cinkossá váltak a gyerekeikkel (azok jól felfogott érdekével pont ellentétesen) és hagyták, hogy ne is olvassák el a könyvet. Odaadták videón, megvették nekik a 10 oldalra butított verziót és elégedettek voltak: sikerült megbosszulni magukat.

Fenyő D. Györgynek abban van igaza, hogy frissíteni kéne az olvasmánylistát. Lehetne alternatíva, el kell olvasni a 3 hasonló közül valamelyiket például. Ez megoldás lehet(ne), mindenki elégedett lenne. (Leszámítva a gyerekeket, akiknek ugyanúgy ki kell olvasni egy könyvet, de azért annyit elvárhatunk az oktatástól, hogy valami értéket átadjon.)

Egy biztos, kevés idegesítőbb van, mint azt hallgatni, hogy egy könyv (bármelyik) szar egy olyan embertől, aki arra se vette a fáradtságot, hogy elolvassa. Utána tessék minősíteni. Csak az olvasás után.