Szerda – elmélkedés az új telefonról

Másfél hete sikeresen pofára ejtettem a telefonomat. A gyerekek nagy aztaaa ordítása közben felemeltem és nem láttam rajta semmi különöset. Még meg is jegyeztem magamban, hogy mennyit kibír és megnyugodva tettem le az asztalra. Alig fél órával később elkezdtem meggyanúsítani a lányomat, hogy összefestékezte, mert fura, vízfestékszerű lila csík jelent meg a kijelzőn. Ő tagadott és hamar felmentettem, mert látványosan nőtt. A tokból kiráncigálva láttam, hogy rengeteg hajszálrepedés van a kijelzőn.

Hát így adta meg magát a készülék majdnem két év után. Szerintem még legalább egy év simán benne volt, ha el nem ejtem, de így jártam. Egy hétre újra belaktam a korábbi Samsung telefonomat, amit nagyon szerettem a mérete miatt. Ez volt az utolsó olyan teló, ami nem egy péklapátra hajazott. Sajnos ezzel aztán vége is volt az összes pozitívumnak vele kapcsolatban, nagyon öregecske már.

Az az egy hét, amíg új telefont szereztem magamnak nagyon tanulságos volt. Egyrészt az első két napban idegbeteg lettem attól, hogy mennyire lassú és kényelmetlen az egész. Nekem a telefonomon van minden authenticator, egy csomó app, ami a napi rutinomat segíti (és monitorozza). Ezek láthatatlanul könnyítik meg az életemet és most lassúak voltak, nyögvenyelősek.

Ott van például az olvasás. Mostanában inkább e-bookot olvasok, a telefonon. Mindig ott van a zsebemben, ha épp időm engedi folytatom ahol korábban abbahagytam. (Ez extrán igaz mióta letöröltem a Facebookot és nem baszok el vele egy csomó időt.) Ezen a kis telefonon nagyon vacak volt olvasni, így aztán a könyvespolc előtt találtam magam és újra papír könyvet kezdtem olvasni.

Aztán végül a Glamour napokon lecsaptam egy olyan telefonra, amit már régóta figyelek, mert nincs rajta gyártói felület módosítás, csak az alap Android. Én meg már nagyon untam a Sony meg a Samsung üzletpolitikáját, akik teleszemetelték a telefon – amúgy is véges – memóriáját egy csomó olyan alkalmazással, amikre soha a büdös életbe nem volt szükségem, viszont ne lehetett letörölni őket. Így aztán most egy Xiaomi Mi A2 telefont vettem, amin Android One fut és amikor bekapcsoltam alig volt rajta valami.

Szépen feltelepítettem annyi cuccot rá, amennyi valóban szükséges nekem és még mindig bőven van helyem mindenre. Egy ideje már igyekszem úgy intézni a dolgaimat (ez talán valahogy sejthető a fentiekből is), hogy a jelenlegi telefonos túlpörgés csak a szükséges mértékben befolyásolja az életemet. Egy rakás alkalmazásnál letiltottam az értesítéseket, úgy használom őket, mint régen az e-mailt, ha eszembe jut megnézem mi a helyzet. Ez nagyon jó arra, hogy a telefon nem ráncigál el egy csomó szituációból, például munka közben is csak az igazán fontos dolgok zavarnak meg.

Az elmúlt héten aztán megtanultam, hogy hiába küzdök én se tudom magam normálisan függetleníteni a telefontól. Ahogy megjött az új kütyü örültem neki, mint gyerekkoromban a karácsonyi ajándéknak és azóta is próbálgatom az új funkcióit, például a lassított felvételes videózást, amiben nagyon egymásra találtunk a gyerekekkel. Buzgón ugrálnak mindenhonnét, aztán közösen örülünk a látványos felvételeknek.

Szóval a telefon menthetetlenül eluralkodott a világ nagy részén, de azért meg lehet próbálni, hogy kicsit visszavegyük a kontrollt felette. Aztán már a részsikereknek is lehet örülni.

Helló, jól vagyok.

Az elmúlt időszakban a munkatársaim minden reggel megkérdezik, hogy mit szedek, amitől jó kedvem van. Őszintén megmondom, hogy fogalmam nincs, de sosem érzem, hogy igazán kicsattanó hangulatban lennék, csak mosolygok rájuk, amikor köszönünk egymásnak és ha új meló jön, akkor nem állok neki nyafogni, hogy mennyire unom az egészet. Én sem értem mindig, hogy mit miért csinálunk, de úgy vagyok vele, hogy nem az én dolgom a miért (még ha esetleg van is véleményem), viszont az én dolgom a kivitelezés. Az elmúlt években eljutottam odáig, hogy a munkámban már csak a színtiszta öröm maradt, a nyűglődés részén már túllendít a tapasztalatom. Ez elég fellengzősen hangozhat, de megélni tök jó, lehet, hogy ettől vagyok kisimultabb. Jelen pillanatban nagykanállal kiélvezem, aztán ha új kihívások érdekelnek majd jöhet a nyűglődéses korszak.

Az elmúlt 2-3 évben nyűglődtem eleget. Fel is rántottam vagy 8 kiló pluszt a sok stressz miatt és még a szakállam is őszülni kezdett. Egy elég gáz helyzetből sikerült egy olyanba lavírozni magamat, magunkat, ami szerintem tök jó. (Mondjuk a családi költségvetés havi tervezésénél hallok hangokat, hogy jobb lenne egy kicsit még több pénz, de elengedem a fülem mellett.) Meghányva-vetve magamban a dolgokat arra jutottam, hogy azért vagyok kiegyensúlyozott, vagy legalábbis azért sugárzom ezt magamról, mert jól érzem magam. Kezdtem elfelejteni, hogy milyen is ez, a harmincas éveim elején voltam úgy, mint most.

Persze semmi nem lehet teljesen felhőtlen, úgyhogy készülődik egy blogbejegyzés arról, hogy mekkora baromság két héten belül kétszer törni fel ugyanazt a járdát, csőcsere miatt. De most maradjunk pozitív hangulatban.

hétfő (vége a vénasszonyok nyarának)

Az elmúlt hetekben sikerült átállni az új napi ritmusra, az iskolakezdés alaposan felforgatta az életünket. Korán kelés, korán fekvés, rohangálás a városban, hogy mindenki időben bejusson ahová kell és aztán hazaérjen.

Az iskola kezdés persze nem csak az időnket forgatta fel, hanem a pénztárcára is súlyos ütéseket mért. Miközben nap, mint nap azt olvassuk, hogy az oktatásban minden rendben van és az iskolák zökkenőmentesen indították a tanévet a valóság kissé mást mutat. Azért megvagyunk, szerencsére és úgy tűnik, hogy nem csak a leánynak sikerült zökkenőmentesen belesimulni az új közösségbe, de nekünk, szülőknek, is. Bár Zsófi most nem vállalt SZMK tisztséget, de azért vettünk magunkra egy rakás feladatot, például tablót fogok készíteni, meg ilyesmik.

Az idő meg gyönyörű volt, inkább nyár, mint ősz, persze mikor kezdett elromlani? Amikor lementünk egy jó kis kirándulós hétvégére a Balatonra. Azt terveztük, hogy elsétálunk a sztupához Zalaszántón, de mire odaértünk és leparkoltuk az autókat elkezdett csöpögni az eső. Ez Dávidot, Zsófit és Anyut elkedvetlenítette, ők visszafordultak Bélatelepre, de mi hárman: Cili, Apu meg én felsétáltunk a hegyre. Néha csöpögött, de nem volt vészes. Szedtünk diót meg gombákat, beszélgettünk, kellemes volt.

Amikor új volt a sztupa Apuékkal hamar meglátogattuk, ott állt vakító hófehéren a hegyen, csillogott-villogott és egy-egy szerzetes járt mellette néha. Többször sétáltunk arra, egy nagyon nyugodt, csendes hely volt. Meglepetésként ért, hogy most több ház állt mellette, ebből kettő szuvenír bolt. Hogy úgy mondjam a békés, nyugodt jellegét teljesen elvesztette. És míg a boltok és az imaház makulátlanul nézett ki én szomorúan konstatáltam, hogy maga a sztupa bizony málladozik, a fehér ragyogása megtört, az arany szobor egy karcos plexi mögött elmosódva látszik csak. Számomra kifejezetten nagy csalódás volt az egész.

Cili élvezte, vettünk műanyag szélforgókat, ittunk forró, sós-vajas tibeti teát, ami mindannyiunknak nagyon ízlett. Átfagyva sétáltunk le a hegyről és nagyon jól esett Bélatelepen a felmelegített rántott hús.

Vasárnap meg sétáltunk egy nagyot a strandokon, a gyerekek köveket dobáltak, kagylót gyűjtöttek és igyekeztem megtanítani őket kacsázni, nem sok sikerrel. Hideg volt, hideg van, egy nap alatt elfújta az ősz a nyarat. Hosszú ruhák, zárt cipő, pulóverek és nátha mindenkinél. Az utóbbi ki fog tartani jövő júniusig, ahogy ismerem. Szép hosszú vénasszonyok nyara van mögöttünk, kellemes volt.

kettősmérce

Azt írja az újság:

A fideszes hisztériakeltés mögött az van, hogy a néppártban igen sok képviselő nem akar az Orbán-kormány megmentésére szavazni, mert maguk is úgy vélik, hogy a magyar jogállamiság súlyosan sérült. Amikor tavaly májusban az EP először szavazott a témában, hogy megrendeljék a Sargentini-jelentés elkészítését, akkor a 216 néppárti képviselőből 67-en támogatták a magyar kormány elleni fellépést, és 40-en tartózkodtak. Az összes néppárti majdnem a fele, illetve ha a fideszeseket leszedjük, akkor több mint a fele nem állt ki az Orbán-kormány mellett. Az erőviszonyok érdemben azóta sem változtak.

Nahát!

Ha emlékeim nem csalnak a jobb helyeken (értsd.: leánynevén illiberális, mostanság keresztény demokráciákban) négy évente április környékén akár a 49%-os eredmény is elég a 2/3-os végeredmény eléréséhez.

Ha már úgyis benne vagyok a napi lapszemlében:

Szerintem Magyarország egyértelműen az előnyére változott. Én ma Magyarországot élhetőbb helynek tartom, mint a nyugat-európai világot. Nem vagyok egy ijedős fiú, de bevallom, hogy szerintem rossz érzés olyan helyeken mozogni, ahol bármelyik pillanatban joggal lehet aggódni amiatt, hogy azt találja ki valamelyik liberális idióta, hogy ő márpedig felrobbantja magát vagy elkezd lövöldözni. Ráadásul most már másolják is egymást. Aggódva várom, hogy mikor jön majd az újabb repülőgépes toronyháztámadás, mert az autós tömegbe hajtás már megvolt jó néhányszor, a felrobbantós is megvolt, de a jól bevált repülőgépes figurának az ismétlése még várat magára.

Hát így.

csütörtök – pár szívinfarktus után

Az elmúlt órám egy elbaszott érzelmi hullámvasút volt. Azzal kezdődött, hogy a pár nap óta húzódó tökölődés után be tudtam végre fejezni egy viszonylag nagyobb projektet a webáruházon. A back end munkálatokat a kolléga programozta, aki hétfőn – egy nem túl bőbeszédű levélben – átküldte a módosított fájl listát, majd elment 4 napra nyaralni, hogy a front end részét csapjam hozzá.

Ma végre sikerült a csicsázás részével is meglenni (ez külön műsor volt, de most hagyjuk) és előkapartam az ominózus levelet, hogy a repóba feltoljam a fájlokat, no meg az éles szerverre is. Miután megvoltam jött a próba és bebaszott a ménkű. Ami a homokozóban működött az éles szerveren csak egy pofátlanul nem informatív hibaüzenetet dobott: azt hiányolta, hogy egy tömbnek illene legalább egy elemének lennie.

Egyetértettem vele, de kiindulásnak ez elég kevés volt. Innen indult az infarktusok sorozata: fájlonként néztem végig a kolléga munkáját, majd megállapítottam, hogy nincs gond vele. Már éppen azon töprengtem, hogy vissza fogom húzni a repóból a korábbi helyzetet, amikor eszembe jutott egy kávézás közbeni beszélgetés kb. két héttel korábbról, ahol anyázott, hogy egy alap config fájlt is módosítania kell. Visszagörgettem a repót és megtaláltam a bűnöst. Volt benne kettő tömb is, tele adattal, amit miután megkapott a rendszer már vígan muzsikált. Kár, hogy ezt a fájl listát tartalmazó e-mailben nem említette a kedves munkatárs.

Többek között azért is örülök, hogy nem vár rám több órányi túlóra ma, mert mégiscsak ezen a jeles napon van a tizedik házassági évfordulónk és steakezéssel ünneplünk. Kár lenne kihagyni.

kedd (ez most hosszú lesz)

Augusztusban kezdték játszani a Meg című filmet a mozik, amit én kb. egy éve már kinéztem magamnak. Óriáscápa meg minden, pont az a fajta gagyi, amin jól szoktam szórakozni. Még tavasz táján viccből bedobtam Zsófinak, hogy ezt majd menjünk el megnézni, viccből mert tudom, hogy ő nem nagyon szereti az ilyeneket. Legnagyobb meglepetésemre azt mondta, hogy jó, menjünk. Volt egy kis sakkozás, hogy ki és mikor tud vigyázni a gyerekekre, és Zsófi vett is jegyet. 4DX moziterembe, amiről halvány lila fogalmunk sem volt, hogy micsoda.

Végül szombaton délután beültünk a filmre, másoknak valószínűleg nem újdonság ez a 4DX mozi élmény, én őskövület vagyok és megragadtam a szimpla, szemüveges 3D mozinál. Ha esetleg Te is hasonló fazon vagy, mint én, akkor tőmondatokban annyit kell tudni a cuccról, hogy nem csak egy 3D filmet látsz, hanme van hozzá szélgép, mozgó székek, vízfröccskölés, meg jeleztek még szagot és habot is, az utóbbi kettő szerencsénkre a Meg-ből kimaradt.

Azt kell mondanom, hogy érdemes volt egyszer kipróbálni a technológiát, mert így legalább bizton állíthatom, hogy nem éri meg foglalkozni vele. Többet árt a mozi élménynek, mint használ. Azt hittem, hogy lenyelem a szívószálamat, amikor pofán spricceltek egy nagy adag vízzel, mert a főhős épp belevetette magát a tengerbe. Én már ugrottam bele a tengerbe és tényleg nem ugyanaz az érzés. Itt tenném hozzá, örülök, hogy nem egy hordó vizet öntöttek rám, nem azt hiányolom. A 3D-nek már eleve megvan az a hátránya, hogy a grafikusok imádnak nagytotálban gondolkozni. Teszem azt repül egy helikopter, hatalmas tájkép mögötte, a helikopter az effektnek köszönhetően mintha az arcod előtt suhanna. Igen ám, de a 3D moziban az a helikopter olyannak tűnik, mint egy makett.

Töprengtem a film alatt, hogy miért és arra jöttem rá, hogy a túl sok fény és a szemüveg teszi. Egy rendes, tisztességes és gondolom felettébb idejétmúlt moziban tök sötét van, csak a filmet látod egy nagy-széles vásznon. Nem látsz mást, a tekinteted és a képzeleted be van vonzva. A 3D moziban a szemüveg miatt mindent látsz, a függönyt, a széksorokat, mindent. Hiába hatalmas a vászon mégis összezsugorodik. És ebben repked az a pici helikopter, hosszan. Túl hosszan. Régen egy helikopter repült, a kamera meg valószínűleg félkört tett körülötte majd jött a snitt és már a leszállóhelyet láttuk, ahol rohannak lehajolt emberek a lassuló rotorok alatt. Most megmutatják a gépet minden oldalról, ha már le van rendereleve akkor miért ne, és közben a tájat a háttérben szintén 360°-ban lehetőleg. Az egész egy dioráma szintjére süllyed le.
A 4D moziban ehhez még jár az is, hogy a széked dülöngél, hogy a kólád majd kiborul, és közben a két füled mellett felváltva pumpálnak levegőt, mintha a rotor szelét éreznéd. Teljesen felesleges az egész.

Aztán még van az is, hogy galád módon a szék lerúgdosta a veséimet. A hátadnál van két izé, ami néha, szerintem gyáva sunyisággal, hátba vert. Nem értettem miért jó ez. Fájjon a vásznon a főhős háta én nem kérek belőle. Na mindegy, disznó elé szórták a gyöngyöt.

Más. Tegnap volt az iskolakezdés, a lányom elsős, ez volt az első tanítási napja. Persze csináltunk róla egy csomó fotót, iskolatáskával meg az első óra előtt a padban. Délután, amikor vittük hazafelé kérdeztük, hogy tetszett neki az iskola. Azt mondta tetszett, de aztán megunta, mert csak ilyen iskolás dolgokról beszéltek egész nap. Hát igen, nem lomboztam le, hogy ez lesz még 16 évig.

Mindenesetre elképesztő érzés, hogy ez  a fruska most iskolás. Este segítettünk neki bepakolni a könyveit, bekötöttük a füzeteit (erről majd még írok, mert a világ ilyen téren sem a jó irányba halad véleményem szerint), reggel meg korán kelés, rohanás, és évek óta először hallom, hogy el fogunk késni az iskolából.

Nem tudom mondtam-e már mostanság, de attól tartok, hogy öregszem. (A bíztató és tagadólagos hozzászólásokat nagy tömegben várom itt lentebb.)

20 éves a Holdfényexpressz

Reggel amikor kerestem valami zenét a mai munka mellé eszembe jutott, hogy milyen régen hallgattam meg úgy igazán, odafigyelve a Holdfényexpresszt, pedig éveken keresztül a kedvenc albumom volt. Így aztán előkerestem a Play Musicon a zenetárból és elhűlve vettem észre, hogy basszus ez az album idén 20 éves.

Érdekes, hogy senkinek nem jutott eszébe erről írni idén, pedig ez a lemez nem csak a Kispál életműnek, hanem a magyar rock történetének is az egyik kiemelkedő pontja. A Kispálnak ez a legjobb albuma, valószínűleg. (Szerintem.) A Bálnák ki a partra a Csinibabával együtt meghozta a teljes, országos ismertséget a zenekarnak és a Holdfényexpressz épp a legjobb formájában találta a zenekart. Ugyanez a lendület a Velőrózsákra kezdett megtörni, ami a Holdfényexpresszhez képest már nagyon túlgondolt album lett.

Emlékszem, hogy hazavittem a boltból a CD-t és egyedül voltam otthon, leültem a foszladozó szövetű barna csíkos kanapéra és csendben végighallgattam az egészet. Elsőre egyáltalán nem voltam tőle elájulva, a szövegeket nagyon nehezen lehetett kisilabizálni a szövegkönyvből és valahogy a Bálnák után lassú volt az egész. Aztán később, este lefekvéskor betettem a Discmanbe (helló, kilencvenes évek!) és akkor jöttem rá, hogy mennyire nagyszerű lett az összes szám. Akkor 18 éves voltam, de ahogy ültem ma délelőtt a kódsorokat írva és közben szólt a Kólagép ugyanaz a borzongás futott rajtam végig, mint tiniként. Ez az album máig tökéletes és mert időtlenül a szerelemről szól valószínűleg az is marad majd.

Hétfő (mobiltelefónia 60 felett és 40 alatt)

Úgy tűnik, hogy a hatvan feletti férfiakat kényszeres közlési vágy fogja el, ha utaznak. Maximum a médium változik egyénenként. Apám, ha visz magával megfelelő eszközt, akkor rendszeresen napi összefoglaló leveleket küld haza. Az apósom meg vadul smsezik. Elmentek közel két hétre nyaralni és napi 2-4 sms-t kapunk tőle, a család minden mobillal rendelkező tagja, hogy éppen hol vannak, mit csinálnak, mit esznek és, hogy itthon jól van-e mindenki.

Én 2-3 üzenetenként szoktam Neki válaszolni, hogy éppen mi a helyzet, az utazáshoz képest a dolgos mindennapok kevésbé tartalmasak, ugye. Persze lehetne mondani, hogy nem látom a fától az erdőt, lassan 20 éve, hogy írom ezt a blogot, de a különbség talán annyi, hogy ezt én mindig csináltam ők meg mostanában, a fent említett évforduló után kezdtek neki.

Egyébként ez egy tök jó dolog, egyrészt az ember tudja, hogy merre járnak, minden okés velük – mégiscsak végigzúznak Európán oda és vissza az autópályákon. Más részről pedig amikor gyerek voltam, ja a régi szép időkben: én is öregszem, szóval a mobil előtt ez az egész nem volt elképzelhető és úgy tűnik, hogy senkit nem is nagyon izgatott. Ha valaki elutazott, akkor elmondta, hogy mikor hol lesz nagyjából, mikor ér haza. Ha nem ért haza, akkor kezdtek aggódni. Ha elég hosszú volt az utazás, akkor küldött képeslapot, ami nagy eséllyel jóval őutána érkezett meg, de a gesztus volt a lényeg.

Szóval, hogy valójában szükséges-e az a mértékű kapcsolattartás, amire az internet és a mobiltelefonok szoktattak minket számomra nagyon is kétséges. Viszont van egy új stresszfaktorunk: ha valaki 5 percet késik már halottnak hisszük és közben idegesek vagyunk rá, hogy mi a faszért nem veszi fel azt a kurva telefont.

Részben ide kapcsolódik, hogy valami idióta rohamomban feltelepítettem az Outlook appot a telefonomra, hogy ha gond van a cégnél helyből tudjak róla hétvégén is. Na most szombaton éppen a két gyerekkel csavarogtam a Budai-hegységben és amikor térerőt kaptam helyből nyolc e-mail fogadott, hogy mi működik szarul az aktuális hétvégi kampányban. Ott, az ősbükkös közepén semmi eszközöm nem volt amivel segíthettem az ügyet, leszámítva azt, hogy legalább én is idegeskedtem egy csomót.

Le kéne törölni.