Az első estém Londonban

Az első repülőutam egyedül különösképpen egybeesik az első (és azóta is utolsó) egyedül töltött londoni estémmel.

Pedig jártam már korábban is Londonban, még általános iskolásként volt egy szervezett iskolai kirándulás. Nagy élmény volt, átbuszoztuk Európát, komppal keltünk át a csatornán. De az másmilyen kaland volt, mint amiről most szeretnék írni.

Gimnazista voltam már szerintem, mikor meghívást kaptam az Amerikában élő Nagymamámtól, hogy kísérjem el őt és a már kint született nagynénémet a szokásos karácsonyi londoni-angliai utazásukra. Persze boldogan mentem, főleg, hogy repülhettem is egyedül, ami remek kalandnak tűnt.

Jól is éreztem magam, egy közvetlen Budapest-London járattal utaztam, amin nem is voltunk sokan. Ez még bőven a fapadosok kora előtt volt, így az ülések kényelmesek voltak, a felszolgált kaja meg pont olyan volt, mint minden repülőn felszolgált menü, de azért bármikor megettem volna még egyszer.

Amikor leszálltam a Heathrow repülőtéren jött az első izgalom, hogy átengednek-e szervek. Valahol érthető, hogy alaposan átnéztek, egy tizenéves gyerek érkezett meg egy szál magában. De volt meghívó levelem, faxon átküldve a nevemre szóló szállodai szoba foglalás, hazafelé repjegy és 50 font a tárcámban (ezt is ellenőrizték), így átjutottam az ellenőrzésen.

Az 50 fontból helyből elköltöttem egy adagot a reptéri gyorsvonatra, meg ha jól emlékszem egy Mars szeletnek sem tudtam ellenállni. A Paddingtontól nem messze volt a hotel, ahova el kellett jutnom és ez még egy tizenévesnek sem okozott gondot. A szállodába majdnem egyszerre érkeztem a Nagymamám által vezetett amerikai turista csoporttal, ők még éppen csak, hogy elkezdték letenni a cuccaikat.

Én is elfoglaltam a helyemet, egy szobába kerültem Curttel, aki a Nagymamám régi barátja és az utazásaik másik szervezője volt. Így négyesben indultunk el valami vacsorát enni a megérkezésünk és a viszontlátás örömére.

A beszélgetés nagyrészt angolul folyt, néha ha valami végképp nem ment, akkor a Nagynéném vagy Nagymamám fordított. A déli államokban élnek, így aztán Curt angolja keményen megizzasztotta az amúgy sem túl penge nyelvtudásomat. Miután kimondott egy mondatott már nagyjából megértettem a szavakat benne, de egész este megfeszített figyelemmel ültem köztük és nagyon keveset beszéltem.

Olasz étterembe mentünk és számomra ez nagy meglepetés volt, mert itthon az olasz étterem még leginkább a pizzázót jelentette. Ez meg egy nagyon hangulatos, csendes hely volt, törékeny bútorokkal és hatalmas üvegfelületekkel az utcára. Az étlap tanulmányozása után igyekeztem biztosra menni és spagettit rendeltem, arról kb. tudtam előre, hogy mi lesz. Amikor kijött az étel nagyon megdöbbentett a hatalmas adag sárga tészta, aminek a közepén ott csücsült a szósz és az egészet nekem kellett kezelnem.

Ez volt az a pillanat, illetve inkább 5 perccel később, amikor a Nagymamám elképedve vette tudomásul, hogy fogalmam nincs a kulturált spagetti evés mikéntjéről. Rövid intermezzo után az este folyamán elsajátítottam a kanál és a villa együttes használatát, amivel a tésztafélék terén egy új világ nyílt meg számomra.

Az este azonban hamar véget ért, mert ők éppen keresztül repülték az Atlanti óceánt és a jetlaggel küzdöttek. Így aztán visszatértünk a hotelbe és mondták, hogy igyekezzem elfoglalni magam a nap hátralevő részében, ők alszanak egyet. A lelkemre kötötték, hogy ne hagyjam el a szállodát, de a szobaszámra bármit vehetek a bárban, ha kedvem támad rá. Ja és ugyanekkor a kezembe nyomtak egy teljes London heti-bérletet, hogy ez bármerre jó a városban.

Na ez egy hiba volt.

Én kezdetben jófiú voltam, vittem könyvet és elkezdtem azt olvasgatni, de aztán eluntam a szobatársam horkolását és lementem a bárba, ahogy ajánlották. A bár érdekes helynek tűnt, tisztára egy régi film díszlete, de egy halas szendvics és valami lónyál elfogyasztása után ez sem szórakoztatott.
Viszont a bejárat nagyon hívogatóan nézett ki. Felvettem a kabátomat és elhatároztam, hogy lesz, ami lesz én teszek egy kört a városban.

Igazából egyáltalán nem volt késő, talán nyolc óra lehetett, de tél volt és mire leszállt a gépem délután már kezdett alkonyodni, így a fentebb leírtak alatt is már teljes esti sötétség volt. Kezdetben kicsit aggódtam azért, de a metrónál lehetett kapni ingyenes közlekedési térképet a városról. Jól megjegyeztem, hogy melyik metróállomás mellett lakunk és aztán elindultam le a föld gyomrába, hogy eljussak valahogy a Temze partra. Izgalmas utazás volt, de rövid idő alatt sikerült elérnem a célomat. Sétálgattam kicsit azon a részen, ahol most az óriás kerék van, aztán átkeveredtem a Tower felé is. Addigra kezdtem én is elunni a kalandot, pluszban bennem volt a félsz, hogy a Nagyanyám, keresni fog. (A mobiltelefonok előtti korban vagyunk.)

Így aztán visszametróztam a szállodához és minden gond nélkül lefeküdtem aludni. Senki nem vette észre, hogy közel két órán keresztül elvoltam és nem is nagyon dicsekedtem vele még évekig. Megmaradt a saját nagy londoni kalandomnak.

(A borítóképet a http://7-themes.com/6947365-big-ben-london-night.html találtam)

Szerző:

Őri András

38 éves webfejlesztő vagyok Budapestről. Két nevelendő gyerek büszke apukája és egy gyönyörű feleség szerencsés férje.