Dávid két anyukája

Nem mondom, hogy egyszerű eset a fiam, egyre okosabb és egyre több az akarata. Vannak elképzelései, szórakozásai, amik óhatatlanul súrlódásokat okoznak a környezetében élőkkel. Például ő szeretne mindent megenni, amit mi is. Eldobálni fémtárgyakat, teli tenyérrel ütni az ablaküveget, nagy csattanással szekrényeknek tolni a dömpert vagy rágni és nyalni az utcai cipőket.

Ezek mind olyan szórakozásai, amikben határozott gátló tényezők lépnek fel. Jelesül a szülei. Ilyenkor ordít, morcos, sértetten totyog fel-alá és igyekszik folytatni a rosszalkodást mindaddig míg valaki el nem unja és felkapja, elteszi egy másik szobába, elviszi autókat nézni vagy betömi a száját egy adag piskótával.




Zsófival reggeliztünk ma, éppen a joghurtunk vége felett beszélgettünk a lakásfelújításról, amikor az előszobából hangos szóváltásra lettünk figyelmesek. Cili, aki a cipősszekrény beugrójában éppen valami mesekönyvet tanulmányozott, elkezdte nevelni az öccsét:

– Azt nem szabad Dávvvid! Piszkos cipő!
– ööö Grrr búú – ellenkezett a fiatalember
– Tedd le azonnal! Nem szabad jágni a cipőket!

Elkezdtük magyarázni a lánynak, hogy bár teljesen igaza van, de hagyja ránk a gyerek nevelését, majd mi megoldjuk. Ezzel visszatértünk a kávéhoz és a csevejhez, Cili a könyvéhez. Dávid meg a cipőhöz. Éppen kezdtük újra felvenni a fonalat, amikor Cili újra pörölni kezdett. Megint leállítottuk, rászóltunk Dávidra és igyekeztünk folytatni a témánkat.

Aztán kénytelenek voltunk kezünkbe venni az ügyet, mert a végén szinte már többet vegzáltuk Cilit, hogy ne nevelje az öccsét, mint a kis gazembert, aki közben büntetlenül fogyasztotta tovább a nagyanyja lábbelijét. Márpedig ez nem tett volna jót a nevelőtestület egységének.