Nincs hova hátrálnunk!

A tegnap esti egy nagyon jól sikerült tüntetés volt, sok ember és értelmes program, többé-kevésbé jó szónokok. Meglepő módon még valami homályos vízió felvázolása is megtörtént.

Ezen az őszön már a sokadik volt a tüntetések sorában a tegnapi, de az első, amire sikerült időben odaérnem. Fél ötkor lezártam az irodában a számítógépet és céltudatos, hosszú léptekkel hazasiettem. Ott már várt rám Anyu és Bea nagynéném, akikkel együtt indultunk útnak. Rövid villamosozás után addig morogtam, míg nem vártunk a többi rokonra és Anyu barátnőire, hanem a helyszínre siettünk. Még háromnegyed sem volt, mikor rákanyarodtunk a  József nádor térre és nagyon az elsők közt értünk a finisbe. A perec, forralt bor, zászló, kereplő és duda árusok közt átvágtunk a tér közepén a szoborhoz és felmásztunk a talapzatra, hogy jó pozícióból tudjak fényképezni. Otthon, előre látó módon, bekészítettem a belső zsebembe egy kis lapost, ágyas szilvóriummal töltve. Mivel a vacsorát a sietség miatt kihagytam ezzel vidítottam magam, ugyanis a márvány annyira hideg volt, hogy átsütött a cipőtalpamon, keservesen hiányoltam a dupla zoknit. Belátom, nem vagyok egy Che Guevara.

A szervezők – a később pocséknak bizonyuló – hangosítással veszkődtek, míg a tömeg elkezdett szállingózni. Egy idősebb úr, akinek segítettem felmászni a szoborra, no meg beállítgatni a fényképezőgépét, hogy közelítőleg értelmes felvételeket készíthessen egyre nyugodtabban szidta a kormányt mellettem. Na jó, jönnek azért – morogta. Jöttek az ismerősök is, mindenki örült a pálinkának, nemsokára naiv, de harcias kinézetű anarchista fiatalok kerültek mellénk. Vörös és trikolór zászlójuk történelemtanár Anyámban mély csodálkozást váltott ki. Mikor Budaházyék megpróbálták meghekkelni a tüntetést ezek a remek fiatalok többedmagukkal indultak feléjük, viszonylag tömör Nácik takarodjatok ordibálás közben. A rendőrség ekkor már megmutatta, hogy remekül kezeli a helyzetet, Budaházyékat az egyre bizonyosabbnak látszó megveretés elől kimenekítették, vissza se jöttek többet. Anarchista szomszédaink visszajöttek és két tenyérnyi okostelefonjaikkal hősies pózokban fényképezkedtek. Mondom, kedves naiv fiatalok voltak.

[su_carousel source=”media: 894,893,895″ link=”lightbox” items=”4″ pages=”yes”]

Az enyhén megcsúszott kezdés után remek program várt minket. A szervezők olyan embereket szólítottak színpadra, akik a társadalmi osztályaik problémáit vázolták, legtöbbször saját sanyarú sorsukon keresztül. A beszédek így gyors egymásutánban elég átfogó képet adtak az ország rohamos szegényedéséről, és ez időnkénti „Orbán takarodj„, „Mocskos Fidesz„, „Kurva anyátokat!” skandálást leszámítva osztatlan figyelmet kapott. Mögöttem egy tág torkú hazafi billegett, aki nem hagyta ki a lehetőségét, hogy ahol csak lehetősége adódott megfelelő mértékű hörgéssel is kísérje a fenti szavakat. A figyelem azért nem találkozott minden ponton osztatlan egyetértéssel, a szociális háló bővülésének sürgetése a színpadról több esetben is csak pár másodpercnyi megfontolás után eredményezett egy  gyengébb „Veletek vagyunk” kiabálást vagy tapsolást. Azt hiszem mindenki előtt megképzett, hogy további jövedelmi adó tételekként fog-e vajon ez az egész lecsapódni, vagy kivételesen a rögösebb utat választjuk-e ehhez és megpróbáljuk újraosztani az állami vagyont. Jómagam, aki sosem voltam túlérzékeny szociális témákban, az utóbbi mellett vagyok. Segítsünk – ésszel, a komplett rendszer szükségét figyelembe véve, de a prioritásokra azért keményen koncentráljunk.

Az első felvonás végén én kissé visszafogtam volna a társaságot, hogy valami Dukan diétához passzoló vacsorát vehessek magamhoz, míg a nagyja levonul. Gyros képzett meg előttem, míg újra meghúztam a pálinkát, de nem volt szerencsém. Utólag beláttam, hogy jobb is hogy siettünk, mert így is a menet közepén indultunk és  a vége táján érkeztünk a Parlamenthez. A menet közben megtalált rokonság, további ismerősök ugyanis olyan meglepően lassan mentek, hogy közben többször volt lehetőségem viszonylag nagy távokat elcsalinkázni fotó témákat keresve, és mindig kb. ugyanott leltem fel őket, mint mikor elváltunk. A kiruccanásaim közben egyre keserűbben állapítottam meg, hogy Gyrost nem igen találsz a Duna pesti partján.

Hova tűnt a mohamedán kufár lélek?

Sehol egy nyárson forgó ürü, egy tocsogós baklava. Míg én a fotózás, az éhség és a közösség által egyre megkedveltebb lapos üvegem hármasában vergődtem, a tüntetés kezdett kifejlődni. A rakpartról egyes élelmesek felvezették a menetet egy párhuzamos utcába, ahol elvileg szabadon ment a forgalom. Valóban körbehömpölyögtünk egy csomó autót, akik elég nyugodtan tűrték. Gondolom inkább nem ingerkedtek. Az autók mellett elszórva egy-egy rendőr állt, egy női közeget megkérdeztem, hogy jól érzem-e, hogy nem jó irányba haladunk, barátságosan válaszolta, hogy bizony nem, de most már akkor maradjunk ennél a verziónál. Én elégedetten húztam egy újabbat a lélekmelegítőből és már hívogatóan világított felénk a Parlament kupolája. Magamban abban reménykedtem, hogy lesz néhány tetterős legény akik legalább a T. Ház büféjéig megnyitják az utat, mert én ott csudát tudtam volna művelni forradalmi hevületemben.

[su_carousel source=”media: 902,905,904,903″ link=”lightbox” pages=”yes”]

A Kossuth térre kiérve jómagam is a megszokott lépcsők felé vettem az irányt, értetlenül kerestem a hiányzó színpadot. Mikor rájöttem, hogy most pont átellenben lesz nagyon megnyugodtam, egy Kossuth-téri tüntetés ahol érteni lehet majd mit beszélnek! Végre! Az újabb technikai szünet után megkezdődött a harmadik felvonás.

Ez volt a legjobb. Miután megbékéltem a tudattal, hogy én ma már nem vacsorázom, a figyelmemet újra magasztosabb eszmék kötötték le. Hálisten a szónokok itt a jobb fajtából kerültek ki, a PDSZ vezetőjének sztrájkot belengető békés, de fenyegető szavai jelentették számomra az ősz egyre sötétebb éjjelében a fáklyát, vagy mi. Egyszóval: értelme volt annak, amit mondott, sőt még valami cselekményt is kilátásba helyezett. A dolog, gondoltam elégedetten, irányt vett, tartunk valami felé. Kissé sajnálom, hogy nem vagyok pedagógus, belépnék a PDSZbe az tuti. Iványi beszéde is tetszett az első 15 percig, aztán kissé elkalandoztam. A következő lány már nem bírta háborítatlanul elmondani amit akart, az előzők után nem is volt baj ez, mert élelmesebb honpolgárok a tér túlfelén a rezzenetlen rendőrökkel incselkedtek. A szervezők többször igyekeztek jobb belátásra bírni őket, dehát egyszer ez úgyis eljön, ha Orbán nem pucol el.

Igazából az van, hogy értem én a dühöt, de ahogy meg is jegyeztem Anyámnak, míg igyekeztem átnézni a tömeg feje felett a lépcsők irányába, és ha átmennek a rendőrökön és besétálnak az Országházba, akkor mi lesz? Kimennek a túloldalon? Felpróbálják a koronát? Az az épület semmit nem vétett nekünk, sőt. Egyébként a rendőrök sem. Akik teljesen jók voltak, csak azt emelték ki a tömegből aki erőszakoskodott. Dehát kérem, ez a dolguk. Ez nem forradalom volt, hiába érezték úgy páran, ez egy békés demonstráció. A forradalom nem ilyen (lesz). Aki tegnap kapott a fejére, vagy egy kevés paprika sprayt az tudta mivel játszik, mire számíthat. Jók voltatok fakabátok, az én tiszteletemet ezen az őszön többedszerre vívtátok ki.

[su_carousel source=”media: 907,909,908,910″ link=”lightbox” pages=”yes”]

Az utolsó szónokok után megtapsoltuk a szervezőket, akik kissé idegesen tekintgettek a tér túl felére. A tömeg nagy része hazavonult, én elbúcsúztam a társaságomtól és a lapossal kettesben átsétáltam a lépcsőkhöz. Nem volt ott sok ember. Jól lehetett fotózni, nézelődni és hallgatni az emberek beszélgetéseit. Hazafelé vettem az irányt, és még sikerült elcsípnem, hogy én tehettem le az ágyunkban elaludt kislányomat a gyerekszobába, sőt a Fall második évadának pilotja közben meg is vacsoráztam Zsófival.

Jó lesz, ez. Bízzatok!

[su_service title=”Csatlakozz a Facebookon!” icon=”icon: facebook-square” icon_color=”#544741″]

[/su_service]